Érdekes karrier Steven Van Zandté. Ő az, aki zenészként, Bruce Springsteen régi cimborájaként, az E Street Band gitárosaként vált ismertté, de aztán a Maffiózókban mint Silvio Dante a tévésorozatok világában is nyomot hagyott. Úgy tűnt, a Maffiózók után Van Zandt marad a zenélésnél, de pár év után újra feltűnt a képernyőn, és ismét egy olasz-amerikai gengsztert alakít, csak ezúttal Norvégiában.
A Lilyhammer második szezonját december közepén tette közzé a Netflix (a streamszolgáltatónak ez volt az első saját gyártású produkciója) - a tél egyik legjobb sorozata, Van Zandt pedig nemcsak főszereplője, hanem társírója is.
A sorozat azért forog Norvégiában, mert Van Zandt rockzenei rádióműsorát, a rendszerint híres vendégeket is megszólaltató Little Steven's Underground Garage-t nemcsak Amerikában veszi át vagy 200 másik csatorna, hanem többek között Skandináviában is sugározzák. Van Zandtnak annyira megy a térségben, hogy több helyi tévéshow-ban is szerepelt már meghívott vendégként, és még a leghíresebb norvég szappanoperába, a Hotel Caesarba is beugrott cameózni.
Van Zandt a Hotel Caesarban
A kaland aztán a Lilyhammerben csúcsosodott ki, amelyben Van Zandt egy New York-i olasz-amerikai gengsztert (Frank "The Fixer" Tagliano) játszik, aki egy tanúvédelmi program keretében kerül Lillehammerbe, ahol már új nevén, Giovanni Henriksen norvég felmenőkkel bíró amerikai bevándorlóként ismeri meg a közösség. A történet szerint azért pont Lillehammerben köt ki, mert nagyon tetszett neki, amit a városból látott az 1994-es téli olimpia közvetítése során, a város neve pedig azért szerepel helytelenül a címben, mert Frank kutyáját Lilynek hívták, illetve az olimpiát néző amerikaiak között is ez a téves kiejtés terjedt el.
Frank/Giovanni hamar megveti a lábát, és ahogy a Maffiózókban Silvio Dante helye a Bada Bing, úgy itt is van egy bárja, a Flamingo, amelyre zsarolással és egyéb ráhatással tesz szert, hiszen az események motorja, hogy ugyanúgy gengszterkedik, mintha New Yorkban maradt volna.
Van Zandt korábbi tévés szerepére csomó kikacsintást kapunk a folytatásban is (a második évad vége felé például a Maffiózók ikonikus főcíme is terítékre kerül, sőt Paulie is feltűnik), de azért a Lilyhammer nem egy Maffiózók. Bár ugyanúgy van benne bűnügy, erőszak és dráma, de kevésbé nagyszabású, és sokkal könnyebb és komolytalanabb hangvételű, mint a Soprano család krónikája.
Az első évad előzetese
Franknek elvileg végig kell járni az immigránsok nyelvtanulással egybekötött procedúráját, de természetesen elintézi, hogy úgy kapja meg a szükséges papírokat, hogy egy kukkot nem beszél norvégül. A televíziósorozatok varázslatos világába azonban belefér, hogy érteni mindent ért, és őt is értik a norvégok, akik pedig angolul beszélnek hozzá. A norvég nyelv a helyi szereplők párbeszédében viszont megmarad, és ezeket a részeket még Amerikában sem szinkronizálják, ott is felirattal megy.
A Lilyhammerben általában az történik, hogy Franket, a bárját vagy a barátait valamilyen fenyegetés éri, hogy aztán maffiafilmes hangulatban és kulisszákban leszámoljanak az ellenségekkel. Ők lehetnek helyi alkoholcsempészek vagy fehérgalléros bűnözők, a második évadban pedig egy angol banda is kellemetlenkedik (a vezetőjük Alan Ford, azaz Brick Top a Blöffből, és közöttük van Tony Pitts is, akit elrettentő példaként mutattunk szemüveges összeállításunkban), de bárki kihúzza a gyufát, aki Frank érdekeltségeit sérti. Előbb-utóbb szükségszerű, hogy a múltjával is piszkálni kezdjék, a második évadban egy tolvajbanda fenyegeti személyazonossága elárulásával, majd arra is rákényszerül, hogy visszatérjen New Yorkba, de ennél többet már illetlenség lenne elárulni, az viszont nem titok, hogy a helyi rendőrség is folyton a nyomában van.
A második évad előzetese
A Van Zandtot körülvevő norvég színészgárda díjakkal jutalmazott múltjával nem kell képben lenni, anélkül is látszik, hogy bőven hozzák azt a szintet, mint bármelyik másik menő skandináv sorozat szereplői, de igazi és sikerrel teljesített feladatuk az, hogy kisugárzásban és lazaságban is utolérjék az amerikai főszereplőt, aki nem tanulta a színészmesterséget, de karizmájával mindent pótolni tud. Az epizódokat nézve nyilvánvaló, hogy a szereplők között nem csak a díszletekben van meg az összhang, és ez is olyan sorozat, hogy az összes nyilatkozat és interjú arról szól, hogy mennyire jól érzi benne magát mindenki.
A színészekkel egyenrangú szereplő a helyszín is, hó van, jég, hideg és hegyek, amit rendesen kihasználnak a készítők (a háttérben nagyon finoman a skandináv mitológia is megjelenik), és akkor még ott vannak az olimpiai helyszínek is. Egy befagyott tó ugyanúgy hasznos eszköz lehet valaki szóra bírására, mint egy sísánc vagy egy bobpálya. Az örök télben zajló gengszterkedések mellett pedig történnek még egyebek is: párkapcsolatok szökkennek szárba vagy éppen érnek tragikus hirtelenséggel véget; családi vonatkozásokba is belepillantunk; továbbá olyan témákat is érintenek, mint a jóléti állam, a szociális háló, az oktatási rendszer, és ugye a bevándorlás. Az egyik legviccesebb mellékszereplő például Balotelli, a Norvégiába Olaszországon keresztül érkezett homokos afrikai menekült, akit Frank egy szakács állással ment meg a kitoloncolástól, de valójában operaénekesi ambíciókat dédelget.
A Lilyhammer néha olyan, mint egy amerikai maffiafilm, néha olyan, mint egy skandináv krimi, de leginkább ezek paródiája, amihez még romantikus komédia is társul. Van, amikor drámain váratlan és sötét, de azért inkább egy kedves, mulatságos és izgalmas produkció, amit vagánysága, a Frank bárjában szóló élő zene, és persze maga Steven Van Zandt emel az átlag fölé.
Kereső
Olvasóim
