Drogpénzből finanszírozott dvd-piac, drogbárók felemelkedését megéneklő dalnokok, golyóálló divatmárkák, és az a rengeteg rengeteg sorozat. A szórakoztatóipar természetéből adódik, hogy a lehető leggyorsabban reagál a jelen konfliktusaira - és nem történt ez másként a mexikói drogháborúval sem. Persze a “törvénytelen Mexikó” képe régi, jól bevált háttér és kliségyűjtemény: a szépséges, ártatlan, de szenvedélyes nő; a kövér és korrupt bajszos rendőr; a zabolátlan és romantikus forradalmár; a veszélyes és sebhelyes arcú bérgyilkos mind unalomig ismert karakterek. Ugyanakkor a drogháborúk óriási lökést adtak a mexikói kliséknek, rengeteg pénzt hoznak a szórakoztatóiparnak, az amerikai sorozatok pedig látszólag bár elítélik a helyzetet, valójában nagyon jól szórakoznak a levágott fejekbe rejtett bombákon. Alice Mexikóországban.
Az Egyesült Államok déli szomszédjaként Mexikó mindig is az amerikai kontinens drogkereskedelmének kiemelt helyszíne volt. Már a hetvenes években nagy mennyiségben termelték ott a heroint, és hiába számolta fel az USA az ültetvényeket, az országgal mint tranzitcsomóponttal, nem tudott mit kezdeni. Később pedig, miután felszámolták a meghatározó kolumbia kartelleket, a mexikó szervezetek sosem látott hatalomra tettek szert. Ma ezek ellenőrzik az Egyesült Államokba áramló drog 90%-át, országuk északi államai gyakorlatilag az ő fennhatóságuk alatt állnak.
2006-ban az akkor megválasztott (és idén leköszönő) Felipe Calderon elnök hivatalosan is háborút hirdetett a kartellek ellen, és ezzel sosem látott erőszak szabadult el: az egymással és az állam ellen is harcoló kartellek háborújában az elmúlt években körülbelül hatvanezer ember halt meg, tömeggyilkosságok, horrorfilmekbe illő kivégzések jellemzik. (Az [origo] nagy összefoglalója itt, egy helyszíni beszámoló pedig itt olvasható. A New York Times egyik nagy cikke itt található, ez pedig a BBC összefoglalója, a témában az egyik leghitelesebb forrás a Blog del Narco.)
Jesús Malverde, a drogcsempészek védőszentje
A jószándéktól a levágott fejbe helyezett bombáig
Kezdjük a sort a Breaking Baddel (Totál szívás). A jövőre véget érő sorozat egy középiskolai kémiatanárról szól, akinél rákot diagnosztizálnak, és úgy dönt, hogy kristálymetet (azaz kristályos metamfetamint) kezd főzni. Ez utóbbi azért is érdekes, mert ez az a drog, ami a leggyorsabban terjed Amerikában, olcsó és hamar függőséget okoz, ráadásul előállításához nem kellenek mákföldek vagy marihuánaültetvények, csak egy bárhol felépíthető labor.
Walter White alapvetően egy jószándékú ember, aki eleinte a családja jövőjét akarja biztosítani, de egyre mélyebbre merül a bűnben, és igazi gonosz figurává alakul. Az új-mexikói Albuquerque-ben játszódó történetben a tudományos tökéletességgel előállított termék hamar felkelti a mexikóiak figyelmét, és ez végzetes eseményekhez vezet. A Breaking Badben a mexikói drogbűnőzés több aspektusa is megjelenik: maga a terjesztés módjai; az ehhez folytatott fedőtevékenység; az igény a tisztességes amerikaivá válásra; a kartellek zűrös családi viszonya; az európai vállalatokban tisztára mosott vagyon; az indián kultúrára épült katolicizmus; és a pisztollyal elkövetett egyszerű gyilkosságoktól a teknőspáncélra rakott levágott fejbe helyezett bombán át (a szerepben Danny Trejo, lásd a cikket nyitó képet) a méreggel elkövetett tömeges leszámolásig mindenféle borzalom.
Alább a Breaking Bad harmadik évadának nyitójelenetét láthatjuk, amelyben két bérgyilkos a hagyományt őrizvén egy szenttől kér segítséget Walter meggyilkolásához.
Nancy elbohóckodta, Kenny kakasviadalra ment
A mexikói droghelyzet más sikeres sorozatokban is megjelent már. Ilyen a Nancy ül a fűben, amelyben többek között feltűnik egy tijuanai drogbáró-polgármester, az ő féltékeny felesége és az amerikai-mexikói határra épült fal alá ásott csempészjárat is. (A drogkereskedelem és az illegális bevándorlás ellen felhúzott vasfüggöny visszatérő motívum a drogháború feldolgozásaiban, a létező alagutakkal és a kerítést kikerülő egyéb kreatív megoldásokkal a valóság is épp elég izgalmas történettel szolgál.)
Az a mi szempontunkból igazából mellékes, hogy mire a Nancy elért idáig, már nem hozta a legjobb formáját, egyre több ötlettelenség jellemezte, a mexikói vonatkozású részeket pedig egyszerűen elbohóckodták. Nagy kár érte, és az egész sorozatért, hiszen az amerikai suburb marihuánakereskedelmében sokkal több lehetőség volt.
Szintén bohóckodott, de kimondottan ezzel a céllal ment Mexikóba Kenny Powers is. Minden idők egyik legtahóbb sorozatfigurája, a lecsúszott baseballjátékos az Egyszer fent, egyszer lent második idényét töltötte Mexikóban, kakasviadalokon vett részt, piti alakokkal üzletelt, és összebarátkozott egy drogkirállyal is, egy nem igazán veszélyes, inkább vicces és elmebeteg karakterrel, aki saját lemezstúdiójában igyekezett önmagát megvalósítani. Az évadban szereplő mexikói rosszfiúk inkább karikatúrák, és annyira a főszereplőre (Kenny Powerst Danny McBride alakítja) van kihegyezve a sorozat, hogy a miliő nem is számít igazán.
Anarchia főműsoridőben
Nem a humor felől közelítettek a CSI: A helyszínelők vagy az NCIS vonatkozó részei, ezekben a sorozatokban a szerkezet nem is engedi meg, hogy tartósan leragadjanak a kartellek üldözésénél, de a mexikói szál nagyobb hangsúlyt kapott a Kemény motorosok című sorozatban. Az eredeti címben szereplő Sons of Anarchy motorosbanda történetében többször is találkozunk amerikai-mexikói riválisokkal, akik heroinkereskedelemmel és prostitúcióval fogalkoznak, hátterük a kertellekhez vezet, a főszereplőkkel való kapcsolatuk mozgatórugója pedig a fegyverkereskedelem. Ez utóbbi több mint az írói fantázia szüleménye, hiszen a mexikói kormányzatnak pont az az Egyesült Államok felé megfogalmazott fő vádja, hogy a drog azért is tud ilyen mennyiségben északra kerülni, mert visszafelé ugyanolyan mértékben és hasonlóan zavartalanul áramlik be a pénz és a fegyver.
Danny Trejo a Sons of Anarchyban
A drogháború bemutatására, avagy a közönség nevelésére Mexikó és Latin-Amerika legnagyobb médiacsoportja, a Televisia is megcsinálta a maga sorozatát, az El Equipót, ami ráadásul főműsoridőben futott. A sorozatban négy, magasan képzett rendőr üldözi a bűnözőket, rengeteg akcióval dúsítva, természetesen az elmaradhatatlan romantikus cselekményszálakkal. A műsort számos kritika érte, a sajtó a kormány propagandájának nevezte vagy éppen azzal bírálta, hogy nem fest túl jó képet a rendőrségről, és úgy egyáltalán, miért erre költik a pénzt?
A zavaros helyzetet jól jellemzi, hogy a sorozat előtti időben a Televisa nem győzte hangsúlyozni, hogy a drogháború mennyire kezelhetetlen a kormány számára, aztán meg a kartellek elleni harcot dicsőítő sorozatot küldött legnézettebb sávjába.
Narkómozik tömeggyártásban, drogpénzből
Mexikóban a drogcsempészeknek külön védőszentje van, az országban a bűnőzés sokak számára a szegénységből való kitörést jelenti, az így megszerzett vagyont pedig csodálat és tisztelet övezi. Valami ilyesmi áll a narco cinema, azaz a tömeggyártásban készülő, bűnözők életét bemutató B-filmek népszerűsége mögött. (A Vice témába vágó, háromrészes dokumentumfilmjét itt tekinthetik meg.)
Ezekben az egyből DVD-n megjelenő filmek a kartellek mindennapjait mutatják be, extrém erőszakossággal, könnyű nőcskékkel, bomba autókkal és rettenthetetlen férfiakkal, sok-sok klisével tehát, de mégis tagadhatatlanul mai állapotokat megjelenítve. Ez különösen igaz annak a fényében, hogy a filmeket a bűnőző szervezetek finanszírozzák, és általában ők ellenőrzik a terjesztést, beleértve a fekete piacot is. A narco cinema mint elnevezés a nyolcvanas évek végén jelent meg, és a hatvanas-hetvenes évek mexikói B-filmek hagyományaira épülő műfaj mára bollywoodi méreteket öltött, a legnevesebb színészek több száz filmben játszottak már.
A narco cinemára nem jellemző (és nem is feltétlenül ide sorolható) módon a közelmúltban két drogháborút ábrázoló film is nagy sikerrel futott a mozikban is. Az egyik a Ryan közlegény megmentésére hajazó Salvando al soldado Pérez (Pérez közlegény megmentése), amely arról szól, hogy az egyik drogbáró öccse az amerikai hadsereget szolgálva Irakban bajba kerül, de a bandatagok természetesen oda is utána mennek. A film leginkább egy olcsó vígjáték, amelyben a bűnözők inkább ügyetlen, de csupaszív hősökként jelennek meg.
A drogháborút hasonlóan komédiában ábrázolja az El Infierno, azaz a Pokol, de itt a humor már nagyon sötét formában jelenik meg, és a bemutatott horrorjelenetek inkább a figyelemfelkeltés és a kritka eszközei.
Narkódalnokok megrendelésre
A valós események és a filmvászon között gyakran előfordul egy köztes állomás, a narcocorrido. A gitárral kísért corrido romantikus-balladisztikus műfaja eredetileg szeszcsempészekről vagy szökevényekről szólt, de a kilencvenes évekre óriási népszerűséget elért narcocorrido viszont egyértelműen a drogháborúra reflektál. A dalokat sokszor megrendelésre írják, csempészekről, tűzharcokról, árulásról, bravúros megmenekülésről szólnak, vagy arról, hogy a drogbárók hogyan tettek szert hatalmukra, sokszor pedig az elhunyt banda- vagy családtagok emlékét idézik meg.
A mexikói rádiókban kampány folyik azért, hogy ne játsszák a drogbárókat hősökként beállító dalokat, de a népszerűségüknek ez sem tud ártani (Texasból például ugyanúgy sugározzák őket). Ugyanakkor a narcocorrido veszélyes műfaj, ha a megrendelőnek nem tetszik a végeredmény, vagy olyasmiről énekelnek, amiről nem kéne, halál vár a CD-borítókon fegyverekkel és drogokkal pózoló előadókra. Valentín Elizalde például az alábbi dallal sértette meg a Gulf-kartellt.
A szörfös kapcsolat
Drogháborús történetei hozták meg a sikert napjaink egyik legismertebb krimiírója, Don Winslow számára is. A Vadállatok című könyvéből nemrég forgatott filmet Oliver Stone, és ezt további feldolgozások sora követi majd a közeljövőben. Winslow könyveiről pár napja hosszabban írtunk, most csak annyit mondunk, hogy írt már egy kisebb történeti munkával is felérő regényt, a Drogháborút, amelyben a latin-amerikai hidegháború és az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény megszületéseinek állomásait is bemutatja, rövidebb könyveiben pedig - mint amilyen a Vadállatok vagy annak folytatása, az idén megjelent A Gandzsa urai - a kaliforniai szörfösök, a drog és a kartellek évtizedekre visszanyúló szövevényes kapcsolatát mutatja be.
Ciudad Juarez, a gyilkos város
Ha Don Winslow nagyregényt írt, akkor mit mondhatunk Roberto Bolanóra, a 2003-ban elhunyt chilei íróra? Bolano az utóbbi évek egyik irodalmi szenzációja, az angolszász nyelvterületet posztumusz hódította meg, és ma már több könyve miatt is a legnagyobb latin-amerikai írók között tartják számon, teljes joggal (itthon egyelőre a Távoli csillag és az Éjszaka Chilében olvasható). Mexikó több regényében is szerepel, ilyen például egyik leghíresebb műve a The Savage Detectives, vagy a The Nazi Literature in Americas, amelyben szélsőjobbos írók fiktív életrajzait írta meg.
Bolano talán legünnepeltebb alkotása a feltételezések szerint végül sosem befejezett 2666. A körülbelül ezer oldalas regény öt nagy fejezetből áll, és az elején senki sem gondolná, hogy hol futnak majd végül össze a szálak. Először csak néhány európai tudóst ismerünk meg, akik egy kevesek által ismert, titokzatos német író életművét kutatják, de lassan elérünk Mexikóba, pontosabban Ciudad Juárezbe (a könyvben Santa Teresa), és szembesülünk az ott 1993 és 1997 között elkövetett gyilkosságokkal, melyeknek több mint ötezer női áldozata volt.
A texasi El Pasó mexikói szomszédja, Ciudad Juarez egyike a drogháború által leginkább sújtott városoknak, külön irodalma van az itt történt gyilkosságoknak. A témában Charles Bowden újságíró Murder City című könyve a legtöbbet emlegetett irányjelző, az HBO a világ veszélyes zónáiban dolgozó fotósainak munkáját bemutató új, Witness című dokumentumfilm-sorozatának pedig jellemző módon Juárezbe vezetett az első része.
Amennyire megkeseríti tehát a drog Mexikó vagy az USA déli határvidékének életét, a popkultúra legalább akkora lelkesedéssel dolgozza fel az eseményeket. Összeállításunk csak egy kis szeletét világítja meg a folyamatnak, nem szóltunk például a rengeteg tényregényről, a Grand Theft Auto videójáték vonatkozó részeiről, illetve a a BBC, a Discovery Channel vagy a National Geographic témábavágó dolgozatairól. (A rettegett Los Zetas-kartellről itt, a Tijuana-kartellről pedig itt látható film.) A narco culturáról a magyar Clandestino blogon is sokat lehetett olvasni, a blog legjobb bejegyzései hamarosan pedig könyvként is megjelennek.
De nem került szóba a Drug Wars című sorozat sem, amely a kilenvenes évek elején futott Amerikában (Benicio Del Toro egyik korai munkája), vagy Steven Soderbergh Traffic című filmje, a Johnny Depp főszereplésével készült Betépve, vagy a Cormac McCarthy regénye, a Nem vénnek való vidék, amelyből a Coen testvérek forgattak filmet.
Pablo Escobar mint divatdiktátor + golyóálló ruhamárkák
A drogháború egy sokadik érdekes formájának megjelenése mellett viszont nem megyünk el szó nélkül, ez pedig a divat. Több cég is arra szakosodott, hogy legendás drogcsempészek vagy kartellvezérek arcképét nyomtatja ruháikra, és ezzel nem is tesznek mást, csak kielégítik a piaci igényeket, létezik például golyóálló ruhamárka, blézerekkel, pólókkal.
Az észak-amerikai üzletekben is hódító divatnak talán legizgalmasabb képviselője az egykori kolumbiai drogvezér Pablo Escobar fia, Sebastian Marroquin. Ő apja diákigazolványát vagy jogosítványát nyomtatja pólóira, szándékai szerint azt közvetítve vásárlóinak, hogy ne lépjenek apja nyomdokaiba. Kérdéses, hogy ezzel valóban célt ér-e, de az biztos, hogy üzlete jövedelmező, pólóit 60 és 90 dollár között árulja (ez egyben azt is jelenti, hogy egy átlagos mexikói lakosnak bizony drága mulatság egy ilyen termék).
Amíg tehát a mexikói popkultúra ünnepli a bűnözői létformát, addig az amerikai látszólag elítéli, valójában azonban hasonló lelkesedéssel ábrázolja, és mivel egyelőre nem látszik a drogháború vége, minden bizonnyal további feldolgozások születnek majd. Amíg pedig a véres események a mexikói határon belül történnek, addig a mai világ vizuálisan edzett fogyasztóinak is csupán gyorsan oldódó rémületet okoznak a híradások, viszont egy-egy sorozatrész valódi, átélhető és vonzó izgalmat jelent.
Kövesd a Cold Opent a Facebookon is!
Kereső
Olvasóim
