Megrázott a Breaking Bad legutóbbi része, az internet szerint pedig történelmet láttunk. Spoileresen folytatjuk!
Az egyik legelső emlékem a Breaking Badről, hogy mennyire zavarba hozott az elején. Ott volt ez az első látásra nem annyira megnyerő alsógatyás fickó, aki egy lakóbusszal ródeózott a sivatagban, és láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mit csinál. Valahogy nem erre számítottam azok alapján, amit korábban hallottam a sorozatról.
Azóta sok minden történt, és a befejező részekre megint zavarba estem.
Szerintem a Breaking Bad az ötödök évad első szakaszában ért a csúcsra, akkor éreztem végérvényesen azt, hogy ez a sorozat nemcsak egy a legjobbak közül, hanem talán a legjobb, amit valaha láttam. Persze a látványos heist-epizódok mindenki agyába beleégtek, de a Walt és Skyler közti brutális családi dráma, a Walt és Jesse fura apa-fiú kapcsolata, Mike története vagy Hank baleksága is ugyanannyira magával ragadó volt, a sztori pedig ekkorra már a tengerentúlra nyúlt. (Az mennyire jó cold open volt, amikor a német forma kóstolgatja a gyárában a szószokat, majd miután látja megérkezni a nyomozókat, egy defibrillátor segítségével öngyilkos lesz!)
Amióta a sorozatok bűvöletében élek, egy csomó örök emlékkel lettem gazdagabb. Sosem felejtem el, amikor a Lostban Jack azt kiabálja Kate-nek, hogy “We have to go back!”, vagy amikor Nate gyötri magát a Sírhant művekben, hogy mennyire szar az élet; amikor McNultyt temetik a Wire-ben; vagy mondjuk amikor a Party Downban Steve Guttenberg születésnapját ünneplik. Az Elnök embereiből valamiért az ugrik be mindig, amikor Rob Lowe a kezével úgy tesz, mint egy felszálló repülő, így jelzi Tobynak, hogy jól alakulnak a dolgok, és szinte nincs nap anélkül, hogy ne jutna eszembe valami otromba Larry David-vicc.
Na, a Breaking Bad ötödik, befejező évadjának első blokkjában egy rakás ilyen élmény ért, a legeslegjobb pedig az volt, hogy a magas színvonalat még részről-részre is fokozni tudták. Viszont ha a szívemre teszem a kezem, akkor a tavalyi kör legutolsó pillanata kicsit csalódást okozott. Amikor Hank a klotyón ülve összerakta a képet, az valahogy nem váltott ki akkora hatást, mint vártam, mintha átsiklottunk volna a helyzet drámaisága felett, és hopp, mintha ott se lettünk volna.
Az eddigi idei részek alapján pedig rajongó énem már megint nem kapta meg azt, amit akart. Persze bőven akadt bámulatos jelenet, lenyűgöző volt a színészi játék, ahogy Walt bevallott Hanknek mindent, ahogy Jesse becsavarodott, ahogy Skyler üvöltve kérdezte, hogy “Am I under arrest?”, és így tovább, meg nagyon tetszett, ahogy visszakacsintottak ez előző évadokra, de arra vártam, hogy zsigeri erővel leterít majd amit látok, és nem térek magamhoz. Ehelyett csak megrogyasztottak az epizódok, amit persze a legtöbb sorozat nem tud elérni, de ez mégiscsak a Breaking Bad.
Az emlegetett zavar itt ért utol, ráadásul közben még Walt is újra régi patetikus önmagát hozta, néhány fontos jelenet esetében pedig tökéletesebb kidolgozást is el tudtam volna képzelni. (Amúgy érdekes kérdés, hogy mi lett volna, ha két rendes évadnyi időt kapnak a lezárásra.)
Az eszem viszont végig azt mondta, hogy felesleges aggódnom, hiszen eddig is mindig hihetetlen megoldásokkal álltak elő Vince Gilliganék, a várva várt nagy katarzis pedig úgyis megérkezik majd.
Amikor már azt hittem, hogy végre eljön ez a pillanat, akkor az eggyel előző résznek úgy lett vége, hogy egy gondosan felépített golyózáporos jelenet kellős közepén elsötétült a kamera. Nem tudom, melyik más sorozatban mernének meglépni egy ilyet, meg is döbbentett mindenkit rendesen. Pár főszereplőre vélhetően a végzet várt, és egyszer csak hirtelen vége lett a résznek. Mi van?
És végre eljutottunk a múlt vasárnapi részhez, az Ozymandiashoz, ami után annyira csöndben maradtam, mint sorozatepizód után még soha.
Már a cold openben szívfacsaró a dolog: egy első évados jelenet korábban nem látott (de nem akkor felvett) bővítményében a sivatagban először kristályt főző Walt hazatelefonál Skylernek, akivel akkor még minden rendben, gyereknevekről beszélgetnek meg pizzáról. Walt ekkor hazudik először a feleségének, ez az a pillanat, amikor morálisan meginog, és innen már csak lejjebb vezetett az út.
A jelenet háttere amúgy az, hogy konkrétan a legutolsó forgatási napon vették fel (meg kellett várni ugye, hogy Bryan Cranstonnak visszanőjön a haja), az epizód rendezője, Rian Johnson (ő sem akárki) fel is töltött erről pár képet a Twitterre, ezek pedig Alex Gianopoulos helyszínkereső képei.
Csak ezek után látjuk szegény Gomie hulláját és a sebesült Hanket. Mindenki megnyugodhatott hát, aki előre károgott, hogy juj, ha ilyen túlerő ellen életben maradnak, az mennyire gáz lesz. Hank király volt azért, úgy búcsúzott, ahogy illik, és sokkal előbb tudta, hogy halott, mint Walt, ahogy azt is, hogy Walt lemondhat a több tízmillió dollárjától.
Ha valakik sekélyesebb vagy súlytalanabb szereplők ezekben a részekben, akkor azok a Hankkel végző náci banda tagjai, de az is lehet, hogy nekik tényleg annyira egyszerű az élet, hogy ölnek, aztán csá. Mindenesetre velük van Todd is, aikitől várható volt, hogy komolyabb szerepe lesz, és szerencsére Jesse Plemons kiválóan alakítja a karaktert, így végre nem a nyámnyila Landryvel lehet azonosítani a Friday Night Lightsból. (Itt pedig egy cikk arról, hogy Todd karaktere folyamatosan tükrözi a sorozat többi szereplőjét.)
Hank halála csak az egyik csúcspont volt a részben, mert hátravolt még az, amikor Walt távozásra próbálta venni családját. Ez persze nem sikerülhetett, eljött az idő amikor már Skyler és Walt Jr. sem tart ki mellette. Az egész jelenet lélegzetelállító volt, ahogy nem lehetett tudni, hogy Sklyer a telefonhoz és a késhez nyúl-e - végül az utóbbival esett a férjének, de végül komolyabb fizikai sérülés nem történt. Lelki viszont igen, és mekkora! Teljesen megdöbbentett, ahogy Walt gyakorlatilag elrabolta a kislányukat, nem hittem volna, hogy már annyira belebolondult a birodalma bukásába, hogy erre is képes.
Hú, nagyon sokáig lehetne még beszélni erről az epizódról. Arról, hogy nem üres mutatványként nyúltak Shelley Ozymandiásához; arról, hogy milyenek voltak Skyler, Marie és Walt Jr. jelenetei (kár, hogy RJ Mitte a valóságban már 21 éves, itt pedig 17); arról, ahogy Walt megmondta Jesse-nek, hogy hagyta Jane-t meghalni; és persze leginkább arról, hogy Bryan Cranston mennyire zseniális színész. De abba már bele se kezdek, mert annyira kifacsart, elnémított és nyugtalánná tett az Ozymandias, hogy most meg be nem áll a szám.
Az internet véleménye:
A korábbi epizódokról itt, itt, itt, illetve itt írtunk, a gifek és a képek pedig az Uproxx összeállításából és a Heisenberg Chronicles-ről jöttek.
Kereső
Olvasóim
