A Sherlock nem feltétlenül a legjobb, de alighanem a legstílusosabb most futó sorozat. Mark Gatiss és Steven Moffat (akik korábban a Doctor Who-n dolgoztak együtt, és előbbi alakítja Sherlock bátyját, Mycroftot a sorozatban) azt találták ki, hogy úgy helyezik át a mai korba Arthur Conan Doyle hősét, hogy a magánnyomozó a modern technika minden elérhető vívmányát felhasználja, de közben ő maga és városa épp olyan elegáns marad, mint a viktoriánus Sherlock Holmes a viktoriánus Londonban. Amikor ötletesen használják a kütyüket és a szinte önálló szereplőként működő várost, azok a sorozat legjobb pillanatai.
Benedict Cumberbatch és Martin Freeman tökéletes Holmes-Watson páros, eddig nem sikerült felülmúlni a parádés első részt, amelyben szikrázott a levegő, amikor megismerkedett és azonnali partnerségre lépett a két figura. Cumberbatch messze a legjobb Holmes, akit valaha láttunk tévében vagy moziban: a figura kimagasló intelligenciával párosuló bárdolatlansága, magasröptűséggel kevert szemtelensége, arroganciával ellensúlyozott társas analfabétizmusa mind gyönyörűen megvan benne. A háromszor másfél órás első és ugyanilyen hosszú második évad alatt lenyűgözve bámultuk ezt a figurát, most viszont, a harmadik évadnál, mintha az alkotók kezdenének elbizonytalanodni abban, hogy ki is ő.
Az oké, hogy Holmes egy hiú piperkőc, ezt rögtön levettük a kabátjából, a sapkájából és divatosan megkötött sáljából (Sherlock párizsi csomójáról itt írtunk), de amikor az aktuális évad első epizódja során többször is hangsúlyosan szóba kerül a kabátja, akkor már inkább tűnik pozőr hipszternek, mint menőnek. Azt is tudjuk, hogy Holmes az álcázás nagymestere, de amikor ugyanebben a részben úgy tudatja Watsonnal, hogy visszatért a halálból, hogy bajuszkát fest magának, szemüveget ölt, és barátja előtt illeg egy étteremben, akkor nem egy briliáns elme, hanem egy idióta benyomását kelti. Holmes excentrikus személyisége sokszor önmagában humoros, ez a béna humorizálás nem áll jól neki.
A második epizódban az alkotók azzal mozdították előre Holmes elhülyülését, hogy beiktattak egy hosszú és bárgyú jelenetet, amelyben Holmes és Watson, utóbbi legénybúcsúja ürügyén, részegen idétlenkednek, fetrengenek, hánynak, elalszanak. Holmes pedig még a gyengeségeivel együtt sem tűnhet számunkra sosem idétlennek, hiszen az a figura lényege, hogy ezerszer menőbb mindenki másnál! Ezek a töltelékjelenetek ráadásul a tempót is megakasztják, pedig a Sherlock akkor jó, amikor annyira pörgősen zajlik a nyomozás, hogy szinte kapkodjuk a fejünket.
Persze korábban sem volt minden epizód egyforma színvonalú, a második évad első részében például nagyon ötletesen aktualizálták Irene Adlert mint rejtélyes dominát, és lenyűgöző volt a belgraviai helyszín, aztán viszont az epizód nagy része azzal telt, hogy Holmes egy mobiltelefon jelszavát próbálta megfejteni, a mobilnyomkodást pedig még ő sem tudja szexivé varázsolni.
A január elsején leadott évadnyitó megint fantasztikusan jól használta a várost azzal, hogy a cselekmény központi elemévé tette a londoni metrót, és a terrorista utáni nyomozás is izgalmas volt, csak az említett, Holmes karakteréhez nem illő apróságok zavartak be. A bűnügy maga a második részben is fenntartotta az érdeklődést, az viszont elhibázott dramaturgiai megoldás volt, hogy Watson esküvőjével és a násznagyi teendői miatt parázó, és ezzel ismét a szánalmasság felé sodródó Holmes bénáskodásával szőtték egybe.
Kicsit olyan benyomást kelt most a sorozat, mintha az alkotói már nem bíznának abban, hogy elég nekünk, ha a zseniális Holmes érdekes bűnügyeket old meg, és ezért próbálnák mindenfélével felpumpálni, ami totális tévedés. Vasárnap kerül adásba az évadzáró harmadik rész, kérjük vissza azt a Sherlockot, akit 2010-ben megismertünk!
Az irodalmi Sherlockot ihlető orvos figurájáról erre olvashat.
Kereső
Olvasóim
