Csak nyolc része volt és számtalan klisét használt, mégis a vasárnap (itthon hétfőn) véget ért True Detective (A törvény nevében) az év eddig legfeltűnőbb, és az internetet teljesen megőrjítő sorozata. Matthew McConaugheyt pályája csúcsán láthatjuk benne, a sorozat lényege pedig csak részben a bűnügyi nyomozás, illetve a jó és a rossz harca, ezeknél vannak fontosabb dolgok is. Hogyan sikerült nyolc epizóddal tömegeket hipnotizálni?
Már a True Detective első részében is látszott, hogy a nagy elvárások, a gyártó HBO és a híres színészek ellenére a sorozat egy csomó szempontból nem különleges. A két eltérő mentalitású nyomozótól kezdve a rejtélyes szektás gyilkosságon keresztül a több idősíkban ábrázolt történetig sok ismerős elemet, dramaturgiai eszközt, karaktert láthatunk benne. Nekem skandináv és brit krimik, illetve azok amerikai remake-jei jutottak az eszembe, de ott van a sokat emlegetett Twin Peaks is. Ami utóbbit illeti, a Cohle és Cooper ügynök közti hasonlóság és a furcsa karakterek miatt jogos is a párhuzam, de azért Mark Frost és David Lynch sorozata sokkal misztikusabb, földöntúlibb és kötetlenebb volt, mint a True Detective, ráadásul hosszabb is, míg a TD ebben a formában teljesen véget ért. Bár maga a sorozat folytatódik, de nem ugyanazon a helyen és időben, és nem is ugyanazokkal a főszereplőkkel.
Az évad előzetese
Matthew McConaughey és Woody Harrelson párosa nélkül pedig egyértelműen más sorozat lesz a jövő True Detective-je. McConaughey élete formájában játszik benne, csak azért nem mondom, hogy Cohle karakterét neki találták ki, mert eredetileg Hart szerepét szánták neki.
Egy rakás cikk szól arról, hogy McConaughey mennyire beleélte magát a produkcióba: a felvételek közti szünetekben is karakterben maradt, a kihallgatós jelenetek alatt rendesen láncdohányzott, pontosan kidolgozta Cohle különböző fázisait, és így tovább. De az egész kevesebbet érne Harrelson nélkül, aki elfogadja, hogy az ő szerepe nem kíván annyit, de azért több mint csöndes asszisztens. A Cohle-Hart párbeszédek Harrelson nélkül fele ennyire sem lennének hatásosak, és az utolsó részben még az is megadatik neki, hogy a végső megoldáshoz az ő ötletén keresztül jutnak el.
A sorozat főcíme
Cohle elveszítette a családját, magányos lidércként ismerjük meg, aki éveket élt beépített drogos bűnözőként. Hart viszont családos ember, felesége és gyerekei is megjelenenek. Ez nagyon jó, mert a feleséget játszó Michelle Monaghant erős jelenetekben láthatjuk (több játékidő is juthatott volna neki), de a gyerekeinél már előjön egy általános sorozatbetegség, miszerint a kiskorú szereplőkkel általában nem tudnak mit kezdeni. Mutatnak belőlük valamennyit, de komolyabb szál nem jut nekik. A True Detective-ben arra azért felhasználták a gyerekeket, hogy néhány elterelő gondolatot elültessenek a nézők fejében, de Hart viszonyai már teljesen megrekedtek a felszínes ábrázolásban. Annak azért örülhetünk, hogy Alexandra Daddario pucérságában nemcsak Barack Obama, hanem halandó férfitársai is osztozhatnak. (Az amerikai elnök elkérte a csatornától a sorozat részeit, a színésznő pedig kiírta a Twitterre, hogy akkor a nagy ember már látta a melleit is.)
A sorozat legjobb akciójelenete, a hátteréről itt olvashattok
A True Detective ritmusát a különböző idősíkok használata adja (1995-ben, 2002-ben és 2012-ben járunk), és a tizenhét éven keresztül tartó nyomozást bemutatva nemcsak a karakterekben végbemenő változásokról értesülünk, hanem Louisiana állapotának alakulásáról is. A nyomozás során a vidék egyre kihaltabb és szegényebb lesz, és Cohle kísérteties dumáival együtt szolgálja a sorozat apokaliptikus hangulatát.
Nic Pizzolatto író és Cary Fukunaga rendező sok inspirációja közül ide kapcsolódik az egyik: Richard Misrach fényképezőgépével azt az ipari folyosót járta be, ami 150 km-en keresztül húzódik New Orleans és Baton Rouge között. Ez a világ legnagyobb olajfeldolgozó üzeme, és ennek a természetre mért pusztítását ábrázolják Misrach képei, amiket fel is használtak a sorozat főcímében.
Sok mindenről szó esett már, csak a True Detective fő bűnügyéről nem, ugyanis ez kevésbé érdekes a sorozatban. A szektás-gyilkosos vonal horrorszerű jelenetein persze lehet izgulni, és az elejtett nyomokkal kombinálni, de a nyomozásban feltűnő figurák közül többen is egysíkú szereplők, és a fordulatok sem teljesen gördülékenyek.
Ütős prédikáció Shea Whigham előadásában
Az utolsó előtti részben szinte felfedték a gyilkos személyet, és a True Detective csúcspontja sem a legutolsó részben jött el, amikor megkaptuk a konkrét megoldást. Hogy mikor, azt nehéz megmondani, nem tudom úgy egy epizódhoz kötni, mint a Breaking Bad utolsó szezonjában az Ozymandias esetében, de a True Detective utolsó része már ugyanúgy epilógus-ízű volt, mint a BB befejező darabjai.
A TD jó lezárást kapott, kiderül, ki a gyilkos, és Hart és Cohle barátsága is olyan szintre lép, amit korábbi kapcsolatuk alapján nehéz lett volna elképzelni. Számos kérdés ugyan nyitva marad, de a két főszereplő keserédes, megható és életigenlő percei a fináléban elfeledtetik ezeket, a kórházi ágyon Jézusként megjelenő McConaughey látványa pedig kész főnyeremény. Csöndes befejezés volt, ami nem adott választ mindenre, de nagyon helyesen nem is kombinálták túl.
Nem mehetünk el szó nélkül a True Detective-et övező felhajtás mellett. A sorozat olyan időben érkezett, amikor mindenki az új Breaking Badet várta, azaz egy legalább olyan erős bűnsorozatot, és az HBO tudta, ha hasonló hatást akar elérni, mint Vince Gilliganék, akkor muszáj nagyot villantani. A két főszereplő leigazolásával már eleve eséllyel indultak, de a sikerhez kellett Pizzolatto motívumrendszere, amivel teljesen megőrjítette a nézőket.
"Érti bárki is a True Detective-et?" - a legjobb paródia a sorozatról a Communityből ismert Joel McHale és Jim Rash előadásában
Azt is a Breaking Badben láthattuk utoljára, hogy milyen az, amikor az irodalom (Shelley és Walt Whitman) meghatározza egy sorozat történetének a sorsát, és a True Detective-nek is ez az egyik legnagyobb dobása. Ehhez kötődik a sorozat nagy kérdése is, miszerint ki az a Sárga király?
A Sárga király Robert W. Chambers 1895-ben megjelent novelláskötete, amelyben a Sárga király egy gonosz, természetfeletti titokzatos valaki, akiről soha nem derül ki, hogy kicsoda valójában. Chambers munkásságát H.P. Lovecraft előzményeként tartják számon, Pizzolatto pedig mindkettőjüket nagyra tartja, szereti a költészettel átitatott, nihilista rémtörténeteket, és emiatt használta Chambers motívumait. Az irodalmi vonatkozás hátteréről az io9 írt először, kisvártatva Chambers könyve az Amazon listájának élére került, a sor, a nézők pedig belebolondultak a sárga koronák és egyéb jelek felkutatásában és jelentésük értelmezésében, és a végére az is kiderült, hogy hogyan néz ki a sorozat készítői szerint Carcosa, Chambers történeteinek titokzatos helyszíne.
Galla Miklós is rászabadult a főcímre
Az internet enélkül is felrobbant, számolatlan elmélet, komoly és vicces feldolgozás született, volt cicás főcím, nagyszerű háromkockás mémblog, és ki tudja, még mi minden. A Breaking Bad vége felé is megkergült mindenki, de az az érdekes, hogy ott organikusan nőtt a nézettség és a rajongás, és hat év után ért a csúcsra, a True Detective-nél viszont az elejétől fogva sikerült tömegeket hipnotizálni.
Ugyan lesz második évad, de azt sajnos nem tudjuk meg, hogy ezekkel a szereplőkkel merre folytatódhatott volna a True Detective, így egyszeri és megismételhetetlen marad. Kár érte, mert bár vannak hibái, eszközei pedig ismerősek, de láthatunk benne tökéletes epizódokat, bomba jeleneteket, a szédítő párbeszédek pedig külön filmben is megállnák a helyüket.
Kereső
Olvasóim
