Andrew Garfieldot már biztosan mindenki látta a moziban, ha nem a Social Networkben, akkor a Pókember legújabb változatában. Azt a háromrészes minisorozatot azonban valószínűleg kevesebben ismerik, amit még 2009-ben forgatott. A brit Red Riding Trilogyban Sean Bean is feltűnik, meghal, majd a többi szereplő követi a példáját. Senkinek sem könnyű az élete a Red Riding Trilogyban, nőnek lenni pedig kifejezetten nehéz.
A Red Riding Trilogy neo-noir sorozat, a nyomasztó hangulat, a sötétség és a folyamatos dohányzás tehát mindhárom másfél órás epizód kötelező velejárója. A történet alapkonfliktusa sem kifejezetten derűs: egy nyomozás, amely 8-12 éves eltűnt kislányok – vagy inkább holttesteik – hollétére próbál fényt deríteni. A kezdettől fogva nyugtalanító hangulat az epizódok során tovább fokozódik, ahogy a társadalom egyre több tagjáról derül ki, hogy részt vett a bűncselekményben.
Andrew Garfield az 1974-ben játszódó első rész főszerepét játssza, amelyben még az a fő kérdés, hogy ki lehet a bűnös, az epizód végén pedig a feszültség is oldódik egy kicsit: Garfield karaktere, Eddie Dunford végre lelövi a sorozatgyilkosság feltételezett elkövetőit – például szegény Sean Beant –, miután persze ártatlanok, köztük Eddie barátnője (vagy inkább csak szeretője) és legjobb barátja is meghaltak. Az ügy így lezártnak tűnhet, főleg miután Eddie kocsija is frontálisan ütközik egy rendőrautóval, a második epizód végére azonban egyértelművé válik, hogy tettes kilétére vonatkozó kérdés értelmét vesztette: inkább azokat nehéz megtalálni, akik nincsenek benne az összeesküvésben. Az 1980-ban játszódó második rész utolsó perceiben saját rendőrtársaik lövik le a két felügyelőt, akik az igazságot próbálják kideríteni.
A harmadik rész (1983) még nyomasztóbb, mint az első kettő, de cserébe fény derül az igazság nagy részére. Az összeesküvés nagyon régre nyúlik vissza, az alapjaiban korrupt társadalom legbefolyásosabb alakjai már legalább egy évtizeddel korábban a bűnszövetkezet tagjai voltak.
Jutalom: megaláztatás és szenvedés
A sorozat egésze leírható azzal a transzparenssel, amelyet a második rész elején tüntető asszonyok készítettek: Men are the enemy, vagyis a férfiak az ellenség. Az epizódok gyakorlatilag a filmbeli társadalomban élő nők végtelenül kiszolgáltatott helyzetét mutatják be. Nemcsak a kislányok gyilkosai – akikről tudjuk, hogy szinte az összes férfi szereplő közéjük tartozik – veszik semmibe a nőket, hanem szó szerint az összes férfi. Ebből a szempontból az igazság oldalán harcoló főszereplők sem tűnnek sokkal jobbnak a többi férfinál: amelyikük nem a feleségét csalja meg, az megpróbálja kihasználni az útjába kerülő nőket.
A femme fatale, vagyis a végzet asszonyának prototípusa a noirfilmek végén rendszerint elbukik, ami szintén azt erősíti, hogy a nők valójában alárendelt nem, és a legjobb dolog, amit önmagukkal kezdhetnek, hogy szerető, nyugodt otthont biztosítanak férjük számára, ahelyett, hogy saját céljaikat követnék. Ha nem azt teszik, elbuknak.
A Red Riding ennél még messzebbre megy: a sorozatban szereplő asszonyok hiába szeretik teljes odaadással férjüket, jutalmuk csak megaláztatás és szenvedés. Helyzetüket még szánalmasabbá teszi, hogy szemmel láthatóan elfogadják a kialakult rendszert, és meg sem próbálnak kiállni magukért, még az egyetlen erősebbnek tűnő női karakter, a második részben fontos szerepet játszó okos és talpraesett rendőrnő is kijelenti, hogy megérti a férje által súlyosan bántalmazott asszonyt, amiért nem hagyta el a férfit.
A feministáknak biztosan nem a Red Riding Trilogy a kedvenc sorozata, viszont valószínűleg még a nőgyűlölők is megkönnyebbülten lélegeznek fel, mikor lezárul a történet.
Kereső
Olvasóim
