Július 14-én indul Aaron Sorkin legutóbbi sorozata, a Newsroom második évadja. Sorkin az elmúlt évek legnagyobb hatású tévés alkotója, de a Social Network és a Charlie Wilson háborúja forgatókönyvei is az ő nevéhez fűződnek. Tökélyre fejlesztette a pörgős dumákat és az egymás mellett sétálva beszélgetést, szereplőit mesteri arányérzékkel állította erkölcsi dilemmák és vicces helyzetek elé. Ennek ellenére sorozatai közül Az elnök emberei az egyetlen, amely sikeresnek mondható, a Newsroom pedig sok szempontból az eddigi leggyengébb munkája. Mégis fontos, hogy folytatódik. Nézzük meg, miért!
Sports Night - Esti Meccsek
Sorkin első tévés munkája, a Sports Night egy televíziós sportműsor szerkesztőségét mutatta be, és két évadot élt meg. Az ESPN hírműsorán, a SportsCenteren alapult, aminek éjszakai ismétléseit Sorkin rengetegszer látta, miközben egy hotelszobában írta a Szerelem a Fehér Házban forgatókönyvét.
Bár a Sports Night alapvetően arról szól, hogy mi történik egy sporthíradó szerkesztőségében adáson kívül, a legnagyobb szerep a két műsorvezetőnek jutott. Az állandóan egymást piszkáló, jóbarát kollégákat Josh Charles és Peter Krause játszotta, a főnöküket pedig az a Felicity Huffman, akinek később, a második évadban az akkor még frissnek számító férje, William H. Macy lett az egyik visszatérő vendégszereplő. Sok olyan színész is feltűnt a Sports Nightban, akik később Az elnök embereiben is szerepeltek. Közülük itt a legnagyobb játékidő Joshua Malunának jutott, de láthattuk Teri Polót, Nina Siemaszkót vagy épp Lisa Edelsteint is.
Ami Sports Nightban megjelent, később Sorkin összes sorozatában visszaköszönt: a pergő, gyors dumák (vallásról, szakmáról, családról, politikáról, szerelemről), a többrétegű párbeszédek, a walk and talk (amikor egymás mellett sétálva beszélnek egymással a szereplők), romantika, irónia és cinizmus, és persze az erkölcsi iránymutatás is.
Volt olyan rész, amely egy senkit nem érdeklő, de hősies sportteljesítménnyel foglakozott, és olyan is, amelyben inkább nemet mondtak egy Michael Jordan-interjúra, mert az ügynökök úgy képzelték, hogy az biztos jó lesz az alacsony nézettségű műsornak, ha a sportról nem, csak az új parfümjéről kérdezhetik a kosaras sztárt. A szereplők rendre morális problémákba ütköztek és keményen küzdöttek, hogy helyesen cselekedjenek.
Visszagondolva talán csak a párkapcsolatok alakulásában gyengélkedett a Sports Night, mert amíg flörtről vagy egy új kapcsolat gondjairól volt szó, addig minden jópofa volt, de utána mindig valami idegesítő bénázás következett. Ettől függetlenül vicces és értelmes sorozat volt, mégse nézték túl sokan, és két évad után elkaszálta az ABC. Más csatornákon szívesen látták volna a folytatást, de akkor Sorkin már a következő tervén, Az elnök emberein dolgozott.
Érdekesség, hogy az ABC nyomására ez volt az egyetlen Sorkin-sorozat, amelyben konzerv alánevetést használtak, ami nemcsak önmagában volt silány minőségű, de a sorozattól is teljesen idegen volt, ezért szép lassan megszabadultak az alkalmazásától.
The West Wing - Az elnök emberei
Egyértelműen Az elnök emberei Sorkin főműve, még úgy is, hogy a negyedik évad után elhagyta a produkciót. A sorozat már az első évadban rekordot döntött azzal, hogy kilenc Emmy-díjat nyert meg, de a továbbiakban is fürdött a kritika és a közönség elismerésében. Én több év után újranézve is a szereplőkkel együtt mondom a mondatokat.
Mivel a Fehér Ház döntéshozói a főszereplők, itt aztán tényleg az élet minden területe szóba kerül, a dráma pedig ugyanúgy ott van a háborús konfliktusban és a legapróbb egyéni problémában is. Sorkin itt írta pályafutásának legjobb, legintelligensebb dialógusait, és kihozták a maximumot a walk and talkból is.
Az egész sorozatot a Sports Nightban megismert hangulati elemek mellett a szenvedélyes emelkedettség jellemezte, nagyon demokrata volt (vagyis nagyon republikánus-ellenes), és nagyon idealista. Soha senki nem látott még egy olyan okos, művelt, belátó és hatékony vezetőt, mint Bartlet elnök (őt Martin Sheen játszotta, aki a sorozathoz kapcsolódó hat jelöléséből érthetetlen módon nem nyert egy Emmyt se).
Röviden öszefoglalva: a Sorkin által írt 87 epizód túlnyomó többsége tökéletes, és Az elnök emberei a valaha volt egyik legjobb sorozat.
Studio 60 on the Sunset Strip - A színfalak mögött
Több minőségi limonádénál a Studio 60, de attól még ez Sorkin legkönnyedebb hangvételű sorozata. Egy olyan élőben felvett komikus szkeccsműsor háttérmunkálatait mutatja be, mint amilyen Saturday Night Live. A fiktív show producerét Bradley Whitford játszotta, aki Az elnök embereiben Josh Lyman volt, író partnerét pedig Matthew Perry, akinek a poszt-Jóbarátok éra szerencsétlen próbálkozásai közül a Studio 60 jelenti az egyik kivételt.
Sorkin itt szőtte legügyesebben a romantikus szálakat, persze ehhez kellett a csatorna fejeseként Amanda Peet, aki sosem volt még ennyire bájos, és Sarah Paulson is, aki egy szörnyen keresztény főszereplője volt a kabarénak. Utóbbi karakterét és kapcsolatát a Perry által játszott íróval saját élete alapján alakította Sorkin, feldolgozva az időt, amikor Kristin Chenoweth volt a csaja. (Amúgy Chenoweth és Matthew Perry is megjelent Az elnök embereiben, de mindketten akkor, amikor Sorkin már lelépett.)
A Studio 60 egy másik főszereplője is Az elnök embereiből érkezett, Timothy Busfield ott az újságíró Danny volt, aki rendületlenül udvarolt a Fehér Ház szóvivőjének, C.J. Greggnek, itt pedig az adásrendezőt játszotta (és még pár epizódot is rendezett, ahogy tette azt már a Sports Nightban is). A C.J. Gregget alakító nagyszerű Alison Janney szintén feltűnt a Studio 60-ban, egy olyan részben, amelyben Peet, Perry és Whitford sem szerepelt, így újra együtt szikráztak Busfielddel.
A Studio 60 premierjét több mint 13 millióan nézték, de aztán pár rész után 7 és 8 millió körül állandósult a nézőszám, hogy aztán még tovább csökkenjen. A helyzet odáig fajult, hogy 2007 februárjában az NBC le is vette a műsorról a sorozatot, és az utolsó részeket végül két hónappal később vetítette csak le. Sajnos ezekbe jutott egy három epizódon keresztül húzódó túszdráma is, ami nagyon nem hiányzott a Studio 60-ból, ami a szórakoztatásban sokkal jobb volt, mint a drámában.
Az NBC-n amúgy a Studio 60-nal párhuzamosan indították a 30 Rockot, ami ugye egy hasonló tematikájú sorozat, és amit hiába néztek kevesebben, mégis műsoron maradhatott, mert alacsonyabbak voltak a gyártási költségei, és ami aztán hét diadalmas évad után idén télen búcsúzott el végleg.
The Newsroom - Híradósok
Miután évekig újra a színházzal, illetve mozifilmekkel foglalkozott, nagyon nagy dolog volt, amikor híre ment, hogy Sorkin visszatér a tévézéshez, ráadásul az HBO-n teszi ezt. Aztán az is kiderült, hogy a Newsroom egy tévéhíradó készítéséről szól, ami valóban megtörtént eseteket dolgoz fel, és minden készen állt arra, hogy Sorkin egy újabb mesterművel jelentkezzen.
Nagyon akartam, hogy így legyen, de az ábrándoknak talán már a színészválasztás is gátat szabott, mert ugyan nagyszerű Jeff Danielsben, hogy olyan különböző darabok vannak a filmográfiájában, mint a Dumb és Dumber, A tintahal és a bálna, és mondjuk az Arachnophobia, de nem az a kaliber, akit egy HBO-s Sorkin-produkció főszerepében elképzelünk.
Daniels játssza Will McAvoyt a kemény híradóst, aki egykor boldogan kereste és vállalta kérdéseivel a konfliktust, de mára egy lett a semmitmondó, hideg profik között, aki ráadásul kicsit több pirulán is él, mint kellene. A sorozat elején McAvoy egy nyilvános kiborulás után tér vissza stábjához, de azzal szembesül, hogy teljesen új csapatot kap, élükön egykori nőjével. A Sorkin-sorozatok legképregényszerűbb karaktere, a hírrészleg régiszabású, alkoholista elnöke, Charlie Skinner (Sam Waterston) pedig arra veszi rá McAvoyt, hogy szarjanak a nézettségre, tényleg híradót csináljanak, pártatlan, kritikus, a teljes igazságot megmutató műsort.
A csavar az egészben, hogy a sztori szerint McAvoy vállaltan republikánus, a szerep szerint viszont pont a republikánusokat alázza folyamatosan (főleg a Tea Party mozgalmat), megszégyeníti a választóikat, kiröhögi a mániás keresztény nézeteket.
A pártpolitikán túl olyan témákat dolgoztak fel a 2010 és 2011 között játszódó Newsroomban, mint az egyiptomi zavargások, a fukusimai atombaleset vagy a BP olajkatasztrófája a Mexikói-öbölben, és mindent olyan módon bemutatva, amit a még mindig nagyon demokrata Sorkin a leghelyesebbnek gondol.
A koncepció érdekes, és izgalmas is nézni egy ilyen tálalásban a közelmúlt történéseit, de igazság szerint a Newsroom nem hozza azt a hatást, amit egy HBO-s Sorkin-sorozattól elvárhatna az ember. Az nagyon tetszik, hogy Sorkin sorozatai közül itt a legnagyobb a Woody Allen-filmekben megfordult színészek aránya (Daniels és Waterston mellett Alison Pill és Emily Mortimer is ide sorolható), de mégis kevés az emlékezetes alakítás, a nagy népnevelésben pedig néha már túlzásokba is esik Sorkin mester, ráadásul nagyon nem találta a kiutat a saját maga által kreált párkapcsolati útvesztőkből sem.
Ettől még eseményszámba megy a második évad indulása, mégiscsak az utóbbi idők egyik legnagyobb hatású tévés írójától jön, és azért nem egy színvonaltalan produkcióról beszélünk. Az új epizódokban nem egy-egy valós esemény lesz a középpontban, hanem olyan átívelő témák, mint az Occupy Wall Street mozgalom vagy a 2012-es elnökválasztás.
Ja igen, benne van Olivia Munn is!
Kereső
Olvasóim
