cold open

Kevesen nézték, megelőzte a korát, vagy a főszereplő egyszerűen csak mozis karriert akart. Számos oka lehet annak, hogy miért kaszálnak el egy sorozatot egy vagy két évad után, mindesesetre több nagyszerű széria is áldozatául esett a piaci versenynek, hogy aztán évekkel később felértékelődjön, és azon bánkódjunk, hogy véget ért. Összegyűjtöttük minden idők 12 legzseniálisabb elkaszált sorozatát, az ünnepi időszakban bármelyiket le lehet nyomni pár nap alatt.

12. Mocsok macsók meséi (2001-2002)

Az elbaltázott magyar címadások fényes csillaga a Mocsok macsók meséi, ami egészen mást sugall, mint a családapák szenvedését kertelés nélkül elővetítő eredeti cím, a The Mind of the Married Man. Mindezt Mike Binder (aki nemcsak író és producer, hanem főszereplő is) vezeti elő, aki szerencsénkre a jobbik Woody Allen epigonok közül származik. Újságíró hőseink minden reggel együtt mennek dolgozni a chicagói magasvasúton, hogy aztán a munka közben, és később a kocsmában se álljon be a szájuk, amikor pedig nem egymással, akkor a feleségeikkel vitatkoznak.

Parádés párbeszédekben a családi élet megannyi problémájára (hűtlenség, karrier, második gyerek, elhidegülés, kapuzárási pánik) keresik a választ, amit csak kisebb-nagyobb sikerrel találnak meg, és amikor nem, akkor olyan megoldásokra ragadtatják magukat, mint Doug (Taylor Nichols), aki úgy szúr ki kávéimádó feleségével, hogy direkt olyan kávébabokat rendel neki, amik egyszer már keresztülmentek egy majom bélcsatornáján, és az információt két korty között arcán kéjes vigyorral meg is osztja. (Benedek Márton)

11. Kitchen Confidential (2005-2006)

2005 őszén, amikor az egy évadot megélt Kitchen Confidential elindult, még nem sok embernek volt fogalma róla, hogy ki Bradley Cooper (a szemfülesebbek ugyan már kiszúrták az nyáron bemutatott Ünneprontók ünnepében), de legalább azok a kevesek, akik nézték ezt a szitkomot, és törvényszerűen rögvest beleszerettek Cooperbe, még egy elit klub tagjainak érezhették magukat. A Kitchen Confidential az Anthony Bourdaint híressé tevő, azonos című könyvön alapul, ami egyszerre volt Bourdain memoárja és az étterembiznisz titkainak afféle szórakoztató leleplezése, de a szitkom persze nem mélyed el a gasztronómia világában, inkább a konyhán dolgozók közti humoros interakciókra koncentrál.

Cooper játssza az egyszerűség kedvéért Jack Bourdainre keresztelt főhőst, az egykor menő séfet, aki különböző függőségeivel vakvágányra juttatta a karrierjét, de aztán összekapta magát, és most nem éppen realisztikus módon hirtelen megbízzák egy elegáns étterem vezetésével. Nyilván nem az életszerűséget kell itt keresni, viszont Cooper sármja és az egész sorozat könnyed bája nagyon szerethetővé teszi a Kitchen Confidentialt. Az pedig bónusz, hogy a Freaks and Geeks (ld. később) pöttöm Sam Weirjeként megismert, itt már ügyetlenkedő lakli John Francis Daley is állandó szereplő mint a Bourdain konyhájában dolgozó kezdő szakács. Épp csak a nézők hiányoztak a tökélyhez, ezért mindössze tizenhárom rész készült belőle. (Bujdosó Bori)

10. Rubicon (2010)

9/11 traumája meghatározta a közelmúlt amerikai sorozatait, egy csomó kémes, megfigyelős, terroristás produkció készült. Szükségszerű, hogy legyen olyan is, ami hamar eltűnt a süllyesztőben. Sajnos ilyen volt a Rubicon is, hiába volt kifejezetten erős atmoszférája, és James Badge Dale alakításában egy olyan főszereplője, aki nemhogy antihős volt, hanem anti-antihős.

Ez az atmoszféra amúgy nem valami új truváj, a készítőket bevallottan a hetvenes évek komor thrillerei inspirálták, és a Rubicon tempója és kellékei sem a napjainkhoz igazodnak: komótos ütemben követhetjük néhány neurotikus elemző munkáját, akik számítógéppel csak véletlenül találkoznak, és nem kezdenek lövöldözni hirtelen, hanem paksaméták és dossziék tömegén ássák át magukat, hogy összerakják az Amerikát fenyegető Nagy Támadás részleteit. A Rubicon debütálásakor nézettségi rekordot döntött az AMC-n, de aztán visszaesett a nézettség, és sokáig a csatorna egyetlen sorozata volt, amit egy évad után elkaszálták. Pár napja már a Breaking Bad utódjának szánt Low Winter Sun is osztozik a kétes dicsőségben, de utóbbiért egyáltalán nem kár, a Rubicont viszont a mai napig sajnálom. (BM)

9. Boss (2011-2012)

Sok rövidéletű sorozatról elmondható, hogy jobb a forgatókönyve vagy sokkal eredetibb mellékszereplőket vonultat fel, mint a Boss, mégis a két évad után tavaly elkaszált sorozatnak szavaztunk itt helyet. Ennek egy oka van, amit úgy hívnak: Kelsey Grammer. A klasszikus szitkomszerepével, Dr. Frasier Crane-nel azonosított Grammer megdöbbentő erővel és hitelességgel alakítja Chicago elvtelen, kegyetlen és opportunista polgármesterét, Tom Kane-t.

De az csak egy dolog, hogy leszámol politikai ellenfeleivel, kikészíti a feleségét és mondjuk megfigyeli az alkalmazottait, a valódi drámát az jelenti, hogy a polgármester gyógyíthatatlan betegségben szenved, egy olyan kór támadja, ami ellen még ő is tehetetlen. Ahogy Bryan Cranston mindenkit meglepett, hogy a Már megint Malcolm után Walter White-ként tört a csúcsra a Breaking Badben, úgy Grammer átalakulása is nagyon nagyot szólt, de sajnos nem akkorát, hogy a Boss adásban maradjon. Azért egy Golden Globe-ot kapott érte. (BM)

8. Studio 60 on the Sunset Strip (2006-2007)

Sok okból lehet szeretni a Studio 60 on the Sunset Stripet (már ez a valószínűtlen cím is csodás), például, mert egy tévéműsor készülésének kulisszái mögé vezet, ami majdnem olyan izgalmas, mintha újságírókról szólna, vagy azért, mert a két főszerepet játszó Matthew Perry és Bradley Whitford mellé még olyan szuper arcokat tettek, mint Amanda Peet, Sarah Paulson és Steven Weber, és még a tündéri Nate Corddryval is megismertettek minket. Meg persze főleg azért, mert Aaron Sorkin félelmetesen szellemesen pörgő dialógjai szinte folyamatos izgalomban tartják az embert. Azért tettük mégis viszonylag hátra a listánkon, mert bár egy igazi nagy sorozat ígéretét hordozta magában az indulásakor, aztán valahogy elfogyott a lendülete, csapongóvá vált, és kifújt.

De addig is végtelenül szórakoztató volt a Saturday Night Live-szerű vicces műsoron dolgozó két jó barátnak, a műsort író Mattnek (Perry) és az ex-alkoholista, ex-drogos producer Dannynek (Whitford) a verbális csörtéit hallgatni. És természetesen a hardcore Sorkin-rajongók külön örülhettek a sok apró Sports Nightos és West Wing-es utalásnak. Az az igazság, hogy ha nem is volt tökéletes a Studio 60, Sorkin most futó sorozatát, az öntetszelgő, patetikus Newsroomot bármikor örömmel elcserélnénk rá. (BB)

7. The Comeback (2005)

A Lisa Kudrow főszereplésével készült Comeback egy Comeback című reality műsor készítését mutatja be, ami egy egykor sikeres, és hosszú idő után egy vígjátékban újra szerepet kapott színésznő napjait követi. Valerie Cherish (Kudrow karaktere) olyan, mintha egy Ricky Gervais-produkcióból lépett volna elő: kínos, kellemetlen és szomorú, ahogy bármilyen megaláztatást vállal az elismerés reményében.

A sorozatban, amibe bekerül, tréningruhás nagynéniként csupán mellékszereplő, de egykori sikereivel példálózva folyamatosan több játékidőt akar kiharcolni magának, és azt hiszi, mindenkinél többet tud a szakmáról. Egykori sikerei alatt persze olyasmiket is érteni, hogy egyszer egy majom a fejére kakált Jay Leno talk show-jában. Kudrow és a Szex és New York executive producere, Michael Patrick King közös sorozata brutális szatíra a szórakoztatóiparról, de hiába futott a Törtetők után az HBO-n 2005-ben, egy évad után le is vették a műsorról. (BM)

6. Flight of the Conchords (2007-2009)

Az önmagában is érdekes sorozat lenne, amiben két új-zélandi zenész próbál New Yorkban befutni, de ahhoz, hogy igazán karcoljon a Flight of the Conchords, kellett a két főszereplő, akik valójában is új-zélandi zenészek (és komikusok), és akiknek valójában is az a nevük, hogy Flights of the Conchords. Bret McKenzie és Jemaine Clement története jóval korábban kezdődött, mint a sorozat, mire az HBO-ig jutottak már Új-Zélandon, Ausztráliában, és a duójuk fiktív londoni befutásáról szóló BBC-s hangjátékuk miatt Angliában is rajongás övezte őket.

Miközben a két barát egy idegesítő menedzserrel, egy levakarhatatlan gruppie-val és egyéb idióta haverokkal felvértezve a sikerre tör, az élet nagy dolgait is megvitatják, a legváratlanabb pillanatokban pedig dalra is fakadnak. Ez csak a legelején ér meglepetésként, utána már várjuk a barkácszenei betéteket, amik tökéletesen illeszkednek az egyes epizódok narratívájába, szóljanak akár csajokról, akár robotokról, akár a nagyvárosi létről, és úgy adja elő őket a duó, hogy bár végig tudjuk, hogy viccről van szó, mégis félelmetesen komolynak látszanak. (BM)

5. Spaced (1999-2001)

Edgar Wright, Simon Pegg és Nick Frost, akik később a Haláli hullák hajnalát, a Vaskabátokat és A világvégét csinálták, így hármasban először a Spaceden dolgoztak együtt. Ez egy erősen önéletrajzi ihletésű szitkom, amelyben Pegg figurája egy fájdalmas szakítás után közös albérletet vesz ki egy Daisy nevű lánnyal (őt Jessica Stevenson, a sorozat társírója játssza), akit alig ismer, ám akivel kénytelenek egy párnak hazudni magukat a kéró megszerzése érdekében. Pegg és Wright cuki, idétlen és időnként abszurdba hajló humora már itt is lefegyverző, és szórakoztatók a folyamatos popkulturális utalások (naná, hogy a forgatáskor épp aktuális Baljós árnyak is megkapja a magáét a Star Wars-rajongó alkotóktól), de talán attól hat annyira őszintének és az időnként megjelenő szürreális betétekkel együtt is keresetlennek a sorozat, hogy gyakorlatilag az alkotóiról szól.

Akkoriban ugyanis, amikor kitalálták, Pegg és legjobb barátja, Frost lakótársak voltak, akik Playstationözéssel töltötték az idejüket, a filmbuzi Wright pedig általában otthon kuksolt, és filmeket nézett. Sokat ittak és drogoztak és buliztak (mint a sorozatban), és még nem igazán tudták, hogy mi lesz velük. Annyira személyes volt számukra ez a projekt, hogy amikor 2008-ban a Fox tévécsatorna majdnem megcsinálta a Spaced amerikai remake-jét, Wright konkrétan rosszul lett a gondolattól. A rajongók állandóan nyaggatják őket, hogy nem folytatják-e valamikor, de mostanság erre már azt szokták mondani, hogy azóta annyira megváltozott az életük, hogy nem lenne hiteles. (BB)

4. The Job (2001-2002)

Denis Leary, a kilencvenes években az MTV-n kultstátuszba emelkedett komédiás, és Peter Tolan, a Larry Sanders Show, a Csak egy kis pánik és a Még egy kis pánik írója az ezredforduló után két remek sorozattal is jelentkezett. Az egyik, az ismertebb, hat évadot megért Rescue Me, a másik pedig kvázi előzménysorozata, a Job. A Job gárdájából nagyon sok színész visszaköszön a Rescue Me-ben, de a sztori is sok hasonlóságot mutat, a főhősök ugyanúgy New York csetlő-botló, cinikus és kiábrándult hősei, csak a Jobban nem tűzoltókat, hanem rendőröket látunk.

A fergeteges humor mellett a 9/11 traumáját feldolgozó Rescue Me teli volt megrendítően drámai jelenetekkel is, de a Job egyértelmű komédia, viccet csinálnak benne a rendőri munkából, a rasszizmusból, a házasságból, és még a hullagyalázástól sem riadnak vissza. 2001 tavaszán hat résszel indult a Job, de a berendelt második évadot 9/11 miatt elhalasztotta az ABC, és 2002-ben szépen el is süllyedt a csatorna kínálatában, amit akkoriban a tulajdonos Disney nyomására inkább családbarát tartalmakkal igyekeztek megtölteni, Dennis Leary humora pedig minden, csak nem családbarát. (BM)

3. My So-Called Life (1994-1995)

Még Claire Danes nagyjátékfilmes debütálása, a Kisasszonyok előtt pár hónappal került adásba a főszereplésével készült My So-Called Life. Ez a zseniális tinisorozat teljesen újszerű volt a 90-es évek közepén: szemben az akkoriban futó társaival, mint a Beverly Hills 90210, nem egy kikent-kifent művilágban játszódik műproblémákkal, hanem hitelesen adja vissza a kamaszlét gyötrelmeit, ráadásul nő írta (Winnie Holzman), és a középpontjában egy kamaszlány problémái állnak. És az is forradalmi volt, hogy a főhős megformálását nem egy huszonéves színésznőre bízták, hanem Danesre, aki a forgatás idején még egy kicsivel fiatalabb is volt, mint a tizenöt éves Angela, akit játszik.

A sorozatban életszerű családi, iskolai és főleg szerelmi problémák kerülnek terítékre: a legfontosabb szál Angela leküzdhetetlen szerelme a számára csodálatosnak tűnő Jordan Catalano iránt, akit a valóban szívdöglesztő Jared Leto játszik. Angela frusztrációja a szülei miatt, a külseje miatti komplexusai, a szerelem szinte kibírhatatlan fájdalma és öröme, és úgy általában a kamaszkor hangulatingadozásai és zavarodottsága mind-mind iszonyatosan igaziak itt, és épp emiatt az epizódok néha egészen melankolikusba fordulnak.

Danes érzékenysége nélkül egészen más lenne a sorozat, de végül ő maga nyírta ki: az első évad után megvolt a lehetőség a folytatásra, de Danes szeretett volna átnyergelni a mozifilmekre, és úgy döntött, nem akarja tovább játszani Angelát. (BB)

2. Party Down (2009-2010)

Vannak olyan hollywoodi insider sorozatok, mint a Törtetők vagy a Curb Your Enthusiasm, amik hosszú éveken át műsoron maradnak. Aztán ott van a két évad után véget ért Party Down, aminek az utolsó részére mindössze hetvennégyezren kapcsoltak oda. Pedig ez a közelmúlt egyik legszerethetőbb komédiája, olyan főhősökkel, akik filmes karrierről álmodoznak, de jelenleg egy catering cégnél dolgoznak, és különböző rendezvényeken pincérkednek. Nem fényűző eseményeken, hanem például Steve Guttenberg elkésett születésnapi buliján, tinédzser republikánus növendékek fogadásán, vagy olyan partikon, ahol csak a vendéglátó előtt világos, hogy elvileg orgiába torkollik majd az este.

A sikertelen Hollywood világa ez, ahol még mindenki hisz az álmaiban, de amit látnak maguk körül, az nem ad okot sok reményre, és emiatt valahol nagyon szomorú sorozat a Party Down. Ugyanakkor áthatja a szeretet és az irónia, az epizód pedig általában nagyszerűen nevetséges csattanókkal végződnek. A PD a sorozat-, illetve filmgeekeknek is kész aranybánya: lévén Rob Thomas sorozata, itt van a Veronica Mars szinte teljes gárdája, a vendégszereplőket pedig inkább meg sem próbálom felsorolni, annyi emlékezetes alakítás fűződik hozzájuk. (BM)

1. Freaks and Geeks (1999-2000)

A Freaks and Geeks nemcsak a legjobb rövidéletű sorozat, hanem egyszerűen a legszuperebb gimis sorozat, amit valaha csináltak. Judd Apatow (40 éves szűz, Felkoppintva) és Paul Feig (Koszorúslányok, Női szervek) neve még szinte teljesen ismeretlen volt, amikor a 90-es évek végén útjára indították, és összehozták azokat az arcokat, akikből azóta Hollywood legmenőbb komikusai lettek. Ez volt az ugródeszkája többek közt James Francónak, Seth Rogennek és Jason Segelnek is. Ők hárman a gimi freakjei, tehát balhés arcai közé tartoznak, akik a tanórák látogatása helyett inkább füvet szívnak, szexelnek, esetleg a béna zenekarukkal próbálnak, felnőttek számára érthetetlen lelkesedéssel.

A főhős Lindsay (a 24 éves Linda Cardellini simán eladja magát tininek), aki az előző tanévben még a jókislányok közé tartozott, de most összehaverkodik a freakekkel, és tanulás helyett lógással tölti az idejét. Ezt nemcsak a szülei nézik rossz szemmel (apja fő nevelési eszköze, hogy halott popsztárokat emleget fel elrettentő példaként), de az öccse, Sam (John Francis Daley) is, aki geek, és mint ilyen, barátaival a freakek szekálásának céltáblája, és nap mint nap megaláztatások érik az iskolában.

A sorozat 1980-ban játszódik, de a kamaszok egyszerre iszonyatosan viccesen és mély empátiával ábrázolt világa ma ugyanolyan érvényes. A Freaks and Geekst nézve egyértelmű, hogy Apatow már akkor is azt az improvizálós technikát alkalmazta, amitől annyira viccesek és természetesek a dialógusok a filmjeiben, de mivel a tévében a játékidőt másodpercre pontosan be kell tartani, minden egyes jelenet iszonyú feszes, nem folynak úgy szét, mint a rendező némelyik nagyjátékfilmjében.

Muszáj azt is megemlíteni, hogy a Freaks and Geeks után nem sokkal Apatow-ék elindítottak egy hajszállal kevésbé zseniális, de hasonlóan szerethető egyetemista sorozatot, az Undeclaredet, de az is csak egy évadot ment az alacsony nézettség miatt. Érdekesség egyébként, hogy azok a nézőszámok, amiket anno a Freaks and Geeks produkált, ma már kifejezetten jónak számítanának. (BB)