Hasonlóan a House of Cardshoz a Netflix május 26-án vasárnap második idei saját gyártású sorozatának is egyszerre teszi elérhetővé az összes részét, és ahogy Kevin Spacey sorozata egy angol műsor feldolgozása, úgy az Arrested Development sem saját fejlesztés, hanem egy, a Foxon három évadot megélt sorozat, amely negyedik szezonjával, hét év után folytatódik. Az Arrested Development nem csupán évekkel előzte meg korát, de ilyen jellegű komédiát azóta se csináltak. Lökést adott az azóta hipszterikonná vált Michael Cera karrierjének, és még a termékelhelyezést is új szintre emelte.
Az Arrested Development középpontjában a Bluth család élete és a saját, építőipari cégük helyzete áll. Az első részben George, a családfő börtönbe kerül és így a középső fiú, Michael feladata lesz, hogy egyben tartsa a céget és persze a családot is. Nincs könnyű dolga, hiszen apja Szaddám Husszeinnel üzletelt és egy rakás gyanús üzletet kötött, családja pedig, mivel amerikai tévésorozatról beszélünk, eleve diszfunkcionális. Bluthék azonban nemcsak a maguk módján kattantak, hanem ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol csak tudnak, és élvezik is a kegyetlenkedést. George Sr. többször is maga helyett adja fel ikertestvérét, feleségével sportot űz abból, hogy egymás ellen játssza ki gyerekeit, Lucille egy szempillantás alatt a hadseregbe küldi mentális kihívásokkal küszködő fiát, Michaelt mindenki akkor veszi le pénzzel, amikor csak bírja, és így tovább.
A sok csetlés-botlás, árulás, balekság és szivatás persze nem a semmibe vezet, olyan nagy témákba kódolva bontakoznak ki, mint a homoszexualitás, a vérfertőzés, az alkoholizmus, a karrierépítés, egy cég irányítása, a vallás és nyilván a mindenféle párkapcsolatok, valamint a család, hiszen mindig az a nagy tanulság, hogy csak együtt megy. Nem is kell komolyan venni a legmegdöbbentőbb cselekedeteket sem, egyrészt minden pillanatra jut egy poén, másrészt a szitkomok ősi törvénye szerint a végén úgyis árad a szeretet.
Egy tisztességes, ütős vígjátéktól ma már elvárható, hogy teli legyen popkulturális utalásokkal, kiszólásokkal, önreflexióval, visszatérő gegekkel. Az Arrested Development is ilyen sorozat, ám 2003 és 2006 között hozta ezt a stílust - de nem is ez a nagy szó, hanem az, hogy ezt a fajta komédiát annyira magas szinten művelte, amilyet azóta sem látott a világ.
A tengernyi utalásban persze egy csomó olyan van, amit nemhogy az amerikai, de az európai néző sem fog fel elsőre, sőt, az is lehet, hogy soha. Például, hogy mire utalnak a csak egy villanásra látható újság sarkában; hogy épp melyik Steve Martin-filmet keverik össze szándékosan egy másikkal; hogy Gob bábjának pólóján mit figuráznak ki; vagy hogy a háttérben néha feltűnő, FBI-os furgonok festése melyik karakter melyik régi filmjére céloz.
Szegény Michaellel gyakran csirketáncot járva éreztetik a családtagjai, hogy mennyire nem veszik komolyan
Az ilyen apróságok felett könnyű elsiklani, ráadásul igazi geeknek kell lennünk ahhoz, hogy mindent észrevegyünk és mindent kiélvezzünk, de könnyen kiszúrhatunk olyan utalásokat is, amelyek tényleg hozzáadott értéket jelentenek. Például, hogy nemcsak Buster veszti el a fél kezét, hanem egy fóka, egy teknős és egy lufiember is; hogy a szereplők pont úgy ülnek le egy padra, hogy félig eltakarják az azon látható hirdetést, és az így maradt betűkből kiolvasható szöveg új, vonatkozó jelentést kap; hogy amikor Tobias egy egész évadot kékre mázolva tölt, akkor a ház falain mindig ott van a festék nyoma; vagy amikor az egyik Charlie Brown-pillanatban látunk a háttérben egy piros kutyaházat és rajta egy fehér kutyát (ti. Snoopyt).
Az is hamar leesik mindenkinek, hogy a részek végén látható előzetesnek köze sincs ahhoz, hogy valójában mi történik a következő részben, sokkal inkább a poénok kimaximalizálását szolgálják és temérdek elvarratlan szálat hagynak maguk után. Az Arrested Development nem lenne Arrested Development, ha ezekben a másodpercekben néha nem derülne ki valami tényleg jelentős, a történetet később meghatározó dolog, vagy ha néha tényleg az történik a következő részben, amit belengettek, és még olyan is volt, hogy a rész elején helyezték el ezt a blokkot.
Az Arrested Developmenten végigvonulnak a visszatérő poénok és gegek, az epizódok cselekménye mellett szinte párhuzamos világot alkotnak, aminek az akár századszorra is elsütött, lehető legegyszerűbb humor is ugyanúgy a része. Az FBI egy heregolyóról készült közeli fényképre azt hiszi, hogy iraki tájat ábrázol; Lucille örökbefogadott vietnámi fiát pedig mindenki Annyongnak hívja, pedig ez csak annyit tesz az anyanyelvén, hogy helló, és ezért mindig kimondja, ha köszönnek neki, miközben valójában úgy hívják, hogy Halloh. (Vicces nevű szereplőkkel amúgy is tele a sorozat, a semmiből néha előtűnik Bob Boblaw ügyvéd vagy Gene Parmesan magánnyomozó.)
Az önreflexiót is többször a csúcsra járatta az AD, ennek iskolapéldája a Motherboy XXX című epizód. A Motherboy egy anya-fiú táncest neve, amit egy szállodában tartanak, ahova sokan abban a hiszemben érkeznek, hogy a képzeletbeli, (a történet szerint a hetvenes években népszerű) azonos nevű metálzenekar koncertjét fogják látni. A zenekart egy fotón pillanatokra látjuk is, igazából az AD férfiszereplői pózolnak rajta, de nem is ez a lényeges poén, hanem hogy a félreértés egy valódi jogi incidenst parodizál, ugyanis az Arrested Development nevű hiphopzenekar a névhasználat miatt perelte a sorozatot.
Tony Hale, Jeffrey Tambor, Will Arnett, Jason Bateman és Michael Cera mint a Motherboy zenekar
A Motherboy XXX még a termékelhelyezést is egy egészen új szintre emelte. A sztori szerint épp egy tévésorozatot forgatnak, amely a Bluth család életéről szól és a Burger King szponzorálja. Az epizód során a gyorsétterem több találkozó helyszíne, és annyi dialógusban dicsőítik, amennyiben csak tudják, még a narrátor is szép szavakat mond róla, egyben biztosít mindenkit afelől, hogy bármilyen pénzt szívesen látnak.
De ez a sok őrület csak a szereposztással nyeri el az értelmét. Persze, ez volt az a sorozat, ami nagy lökést adott Michael Cera és Will Arnett karrierjnek, de felesleges kiemelni bárkit is, annyira egységes ez a gárda. A casting titka talán az, hogy több generáció kiválóságai találkoznak benne.
Miután kiszökött a börtönből, George Seniort Szaddámként vizsgálja az unokája (via)
A néha rabbiként, néha mexikói börtöntöltelékként, néha pedig Szaddám Husszeinként ábrázolt családapát, illetve ikertestvérét Jeffrey Tambor alakítja, akihez hasonlóan szintén a szakma veteránja Jessica Walter, aki az alkoholista, számító, a Bluthok közül a legnagyobb hatalommal bíró családanyát játssza.
A gyerekek négyen vannak, közülük Gob (őt játssza Will Arnett) a legidősebb, a fájóan tehetségtelen bűvész. Michael (Jason Bateman) az, aki mindent megtesz a család és a vállalkozás életben tartásáért, mégis ő az, akit leginkább semmibe vesznek a többiek. Az ő ikertestvére Lindsay (Portia de Rossi), aki fittyet hány arra, hogy van egy férje (a magát az analyst és a therapist szavak összevonásával analrapistnek tituláló Tobias Fünke szerepében David Cross), és állandóan azt akarja, hogy megfektesse valaki. A negyedik testvér a kórosan idióta Buster (Tony Hale mostanában a Veepben játszik, amiről mindig írunk a spoilerrovatban), a szegény fiú, akit katonaságba küld az anyja, egy bűvésztrükkben elszabadult fóka meg leharapja a bal kezét.
Az egyik Gob számtalan félresikerült mutatványa közül
Michael gyerekét, a naiv bénácska George Michaelnek hívják (Michael Cera még jóval azelőtt hozta csodálatosan érzékenyen a figurát, hogy hipszterikon vált belőle), az unokatestvére, Tobias és Lindsay lánya pedig az a Maeby (Alia Shawkat), akinek a legviccesebb átívelő szál jutott: egy filmstúdió produceri székébe kamuzza magát, és fogalom nélkül dönt felnőtt, hollywoodi kérdésekben.
A vendégszereplők sora Ben Stillertől kezdve, Charlize Theronon keresztül Liza Minelliig húzódik, közülük csak az érdekesség miatt emeljük ki Amy Poehlert, aki abban az időben Arnett felesége volt, és Henry Winklert, aki a családi ügyvéd Barry Zuckerkornt játszotta, és többször is visszakacsintott klasszikus szerepére, a Jóbarátokban is emlegetett Fonzie-ra a Happy Daysből.
A Happy Daysszel pedig elérkeztünk az Arrested Development folyamatosan a nézőkhöz beszélő narrátorához (és executive produceréhez), Ron Howardhoz, aki Richie Cunninghamet játszotta abban a sorozatban, de talán rendezőként jobban ismert itthon, többek között az Apollo 13 és az Egy csodálatos elme miatt is. Az AD fő kreatív embere viszont nem ő, hanem Mitchell Hurwitz, akit, miután kijárta a szitkomiskolát (Jeffrey Tamborral is volt közös showja a kilencvenes évek végén), maga Howard szemelt ki a feladatra, és több Emmy-díjat is köszönhet a sorozatnak.
Az AD harmadik évadjának (erre már csak tizenhárom részt engedélyezett anno a Fox) befejezése óta eltelt hét évben időről időre felröppent a pletyka a sorozat estleges folytatásáról, ne adj isten, egy lehetséges mozifilm leforgatásáról (ennek most nagyobb az esélye, mint valaha), de csak nem jött össze a háttér, és az azóta még inkább befutott színészeket sem egyszerű egy időben egy helyre terelni. Végül a Netflixnek sikerült a projekt, a streamszolgáltató a reményei szerint új előfizetők tömegével gazdagodik, és újabb saját gyártású műsorával még inkább létjogosultságot nyer a hagyományos tévécsatornák mellett.
Azzal, hogy színészeit egy fedél alá hozza, Hurwitznak is meggyűlt a baja, az új évadban például egy csomó dialógust green screen előtt vettek fel, amikor nem tudott mindenki jelen lenni. Ennél viszont sokkal érdekesebb, hogy míg korábban az volt az elképzelés, hogy az egyszerre elérhetővé váló epizódokat bármilyen sorrendben meg lehet nézni, és ettől függően alakulnak majd az átívelő szálak, az utómunka során be kellett látniuk, hogy ezzel a módszerrel többet veszítenek, mint nyernek, és így legutóbbi interjúiban Hurwitz már arra szólított fel mindenkit, a pontos sorrendben nézzék az új AD-t (és lehetőleg ne egyhuzamban, hanem a részek között szüneteket tartva próbálják befogadni), mert csak úgy nyeri el minden poén és keresztutalás az értelmét.
Kereső
Olvasóim
