Hétvége óta elérhető a Netflixen a House of Cards teljes második évada, ráadásul Kínában is streamelhető, feltehetően ezért került bele egy kissé zavaros kínai szál. Ennek ellenére a House Of Cards feszesebb és sötétebb lett, Kevin Spacey és felesége pedig magasabb szinten végzi az ármánykodást, mint valaha. Erősödtek a nők, de szegény hússütő Freddy drámája előre kódolható volt.
Lenyomtuk az egészet, de a két legnagyobb fordulatot nem áruljuk el.
Tavaly ott hagytuk abba, hogy Frank Underwood (Kevin Spacey) magabiztosan majd hazárdírozva, de végül csak elérte, hogy az övé legyen az alelnöki pozíció. Idén az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy ambíciói cseppet sem csillapodtak, és most már az elnök közvetlen közelében ármánykodik, hogy övé legyen minden hatalom.
Új posztján Frank a Fehér Házban tovább folytatja árnyékkabinetje építését, de nemzetközi folyamatokban is döntő szerepet vállal, elsősorban mint haszonleső, és csak másodsorban mint az USA képviselője. A valóságban egy alelnök nincs ennyire előretolt szerepben, és valamikor a szezon második felében a szemébe is mondják, hogy igazából protokollfeladatokat kéne végrehajtania, de addigra már régen egyértelmű: ő nem olyan alelnök, hanem egy nagyformátumú manipulatív gazember.
Kevesebb ripacskodás
Kevin Spacey tavaly is látványosan élvezte a szerepet, most is lubickol benne. Jót tett neki, hogy finomhangolta a karaktert, ebben az évadban érzőbb, figyelmesebb, de kegyetlenebb is, mint korábban - ripacskodáson már nem annyira lehet rajtakapni. A kibeszélés a nézőhöz megmaradt, ezzel csak az a bajom, hogy még mindig nem találják a ritmusát, de legalább remek videókat lehet belőle összevágni.
A legnagyobb machinációk közepette persze Frank csak egy félkarú óriás lenne, ha nem lenne mellette felesége, Claire, akit újra bőven Spacey szintjén hoz Robin Wright. Claire minden fájdalmas élményt méltósággal visel, és emberibb mint a férje, de ha valami előnyszerzésre lát lehetőséget, könyörtelenül lecsap ő is. Együtt működnek igazán: lenyűgöző, hogy egyszerre tudnak bizalmat kelteni, elbizonytalanítani, bátorítani és megfélemlíteni, bravúros, ahogy aláássák az elnök és a First Lady kapcsolatát.
Erősebb nők, homoszexuális szál
Az egymásra büszke, vagy pont, hogy a másiktól megrémülő Franket és Claire-t akkor bírom a legjobban, amikor együtt elmélkednek a rázós munkanapok után. Amikor a dohányzásról próbálnak leszokni, amikor együtt festegetik az ólomkatonákat, vagy amikor együtt futnak. Spacey és Wright párosáért feltétlenül érdemes nézni a sorozatot, nagyon érzik egymást és karaktereiket is.
Még Frank tavaly belebegtetett homoszexuális vonzalma is felesége bevonásával kerül közelebb a kiteljesedéshez idén, nem akarom lelőni a poént, de van hármasszex a House of Cards második évadában.
Robin Wrighttal kapcsolatban ki kell térni arra, hogy amennyire férfias a House of Cards világa, ez az évad legalább annyira női lett.
Nem csak Wright miatt, de például ő sem csak színészkedett, hanem egy epizódot is rendezett, ahogy Jodie Foster is; aztán ott van a csodálatos Molly Parker, aki a Frank egykori tisztségét öröklő háborús veterán Jackie Sharpot játssza; többek között a külügyminisztert és az elnök kabinetfőnökét is nő alakítja, illetve visszatér az egykori prosti, Rachel is; továbbá olyan témák is megjelennek ebben a szezonban, mint az abortusz, a nemi erőszak, vagy a kései gyermekvállalás.
Kína egy lila köd
A House of Cards kimondottan a piszkos hivatali játszmákban nagyon erős, mégis vannak olyan szálak, amelyekkel meggyűlt a készítők baja. Vagy unalmassá váltak, vagy kevésbé dolgozták ki őket. Az újságíró vonallal tavalyhoz képes mostohán bántak; a Jimmi Simpson által amúgy emlékezetesen eljátszott hackert mintha muszájból rángatták volna elő; szegény hússütő Freddy drámája sajnos előre kódolható volt; a kínai-amerikai gazdasági együttműködés részletei pedig úgy olvasom, az angol anyanyelvűek számára is lila köd. Ráadásul az utóbbiban felbukkan egy korrupt kínai biszexuális milliárdos potentát, és mégis érdektelen karaktert sikerül belőle faragni.
Kínánál maradva érdemes megemlíteni, hogy az idei szezon február 14-én nemcsak a Netflix hálózatán, hanem a hasonló streamszolgáltató, kínai Sohu kínálatában is megjelent. Ez az az online csatorna, amin az első amerikai tartalom Ellen DeGeneres talkshowja volt, de a Saturday Night Live epizódjai is futnak rajta az eredeti sugárzás után néhány órával, és amelynek a nevét immár jól megtanulták a világ torrentezői. (A kínai kapcsolatról sok minden más is kiderül a Wall Street Journal cikkéből.)
Az átívelő szálak problémája és az egyik pillanatban feltűnő, a következőben már feledésbe merülő karakterek ellenére sem okozott csalódást ez a szezon, sőt, most jobban várom a (jelenlegi sugárzása előtt berendelt) harmadikat, mint ahogy az első után vártam a mostanit.
A House of Cards higgadtabb, feszesebb és sötétebb lett, Underwoodék pedig még nagyobb pályán vethették be koszos trükkjeiket.
A cikket igyekeztem úgy megírni, hogy komolyabb konkrétum ne legyen benne, aki viszont végignézte az összes részt, annak pont emiatt feltűnhet az évad két Nagy Eseményének a hiánya. Ezeknek külön posztot szenteltünk, itt olvashatjátok, a House of Cards első évadjáról pedig itt írtunk.
Kereső
Olvasóim
