Tavaly az egyik legjobb új sorozat a női börtönben játszódó Orange Is the New Black volt, ami a Netflix saját gyártású műveként talán még a házon belüli versenyt is megnyerte a House of Cards-szal szemben. Amellett, hogy maga a sorozat milyen volt, az is az erre fogékony média figyelmének központjába helyezte, hogy éppen mennyi és milyen női karakter szerepelt benne, és ez a mostani második évadra különösen hangsúlyossá vált. (Az első évadról itt írtunk.)
Az egyik forgatókönyvíró például a világ elé tárta, hogy írás közben jött rá, hogy leszbikus; a sorozat transznemű színésznője, Laverne Cox még a szezon indulása előtt a Time magazin címlapján pózolt, később pedig a New York-i Pride-ot vezette, ahol közben a színésztársai mosodai kosarakban buliztak.
Szóval az OITNB már pusztán a létezésével a másság/feminizmus/elnyomott nők ügyének a szószólója lett, de mégiscsak fontos, hogy közben jó sztorikat látunk-e vagy sem.
A folytatásból kiderül, hogyan nyomták a második évadban!
Az első szezonban még lehetett klasszikus főszereplőről beszélni, hiszen ott volt Piper (Taylor Schilling), a szende szőke friss házas, aki egy évekkel korábbi leszbikus szerelem hevében elkövetett bűncselekmény miatt került börtönbe. Az első évad leginkább arról szólt, hogy ő hogyan boldogul, és persze megjelent volt szerelme, Alex (Laura Prepon) is. Közben azért egy csomó más karaktert is megismertünk, jelen idejű történések és flashbackek segítségével egyaránt, de mégis Piper küzdelme volt a lényeg.
Na, a mostani részekben meglehetősen háttérbe szorult Piper, sokszor sokáig nem is volt a képernyőn. Amikor igen, akkor sopánkodott, hogy Alex már megint becsapta, vagy nagyon szórakoztató volt, amikor nagymamája temetésére kiengedték, és akkor is, amikor börtönújságot kezdett szerkeszteni. Ez utóbbival többek között az is a célja volt, hogy a méltatlan körülményeket szóvá tegye valahogy - hiszen a börtön állapota, illetve az ezt előidéző mutyik az idei szezon egyik nagy háttértémája volt. (Alexet amúgy azért nem láttuk sokat, mert Preponnal végül csak így tudott megállapodni a produkció, de a harmadik szezonra újra teljes értékű szereplő lesz.)
Az évad előzetese
Tavaly már kiderült, amikor épp nem Piper körül forogtak az események, hogy a többi fogolyban, illetve az őket játszó színészekben is nagy potenciál van, és ezt most sokkal jobban kihasználták. A szezon egyik fő konfliktusa például a már tavaly megismert orosz konyhafőnök, de végül a pozíciójától megfosztott Red (Kate Mulgrew), és régi cellatársából lett ellensége, a börtönt hazai pályaként kezelő Vee (Lorraine Toussaint) háborúja volt. Az egyik orosz emigráns, a másik fekete, de mindketten elérték, amit akartak, és a börtönben sem hajlandók alárendelt szerepbe kerülni. Két nő, akik egyszerre anyák és vezetők, és akiknek nagyon fontos a hatalom.
Ők mindketten ötvenes nők, de nem a legidősebbek a sorozatban. Idén például láthattunk egy 79 éves orgyilkost munka közben, de érdekes volt a végső stádiumú rákos Rosa (Barbara Rosenblat), vagy az apácából lett környezetvédelmi aktivistaként börtönbe kerülő, és a második évadban éhségsztrájkoló Ingalls nővér (Beth Fowler) élete is. Az évad egyik legfájdalmasabb eseménye is az idős nőkhöz kötődik, általában pedig az Alzheimer-kóros emberek sorsához: a Golden Girls (a börtön legidősebb lakói) közül ugyanis Jimmyt (Patricia Squire) utcára rakják, mert már olyan beteg és öreg, hogy nem foglalkoznak vele tovább sehogy. (Erről itt egy hosszabb cikk.)
Red és Vee
De nemcsak idős börtönlakókat néztünk, hanem például a fekete szereplők ítélet előtti életét is jobban megismertük, és mindegyik alany telitalálat volt. Az nagyon vicces volt, amikor Cindyről (Adrianne C. Moore) kiderült, hogy egy reptéren dolgozott biztonsági emberként, legjobban viszont Poussy (Samira Wiley) sztoriján lepődtem meg, akiről megtudtuk, hogy katona édesapja oldalán Németországban nőtt fel, és ott esett fájdalmasan szerelembe.
A sorozatban bemutatott nők között tényleg mindenféle van. Kismama, nagymama, afro-latin és ázsiai származású, gonosz és jószívű, és így tovább. Ez mindenkinek jó, hiszen olyan sorsokat és karaktereket tálalnak elénk, amiket nem nagyon látunk sorozatokban, és a színészek is örülnek, hogy munkát kapnak. (Ebben a cikkben ők beszélnek arról, hogy mekkora lehetőséget jelent a sorozat, hiszen olyan embereknek biztosítanak munkát, akik csak nehezen kerülnek képernyőre, ugyanakkor nagy a kihívás is, hiszen mindenkinek meg kell felelni a saját közösségének is.)
A színes karakterekkel nemcsak azt ragadják meg, hogy milyen a börtönélet, a háttértörénetekkel olyan témákat lehet feldolgozni, mint az örökbefogadás, a függőség, a csonka családok, az előítéletesség, és így tovább. Ahány rész, annyi trauma, és annyi kis társadalmi körkép.
Rosa
Illik azért a férfi szereplőkről is beszélni, hiszen a második évad egyik legjobb húzása volt, hogy a börtönhivatalnok Joe Caputo (Nick Sandow) nagyobb szerepet kapott. Ő a kicsit perverz, de a rabokat alapvetően partnernek tekintő figura, aki ugyanúgy utálja a főnökét, mint a foglyok, és a szezonból kiderül, hogy remek gitáros, továbbá reménytelenül szerelmes!
Rajta kívül ott van Jason Biggs, aki Piper férjét, Larryt játssza, illetve most már inkább az exének kell nevezni, aki ráadásul összeáll Piper legjobb barátnőjével is. Tavaly némileg hangsúlyosabb volt a szerepe, de akkor sem volt nélkülözhetetlen figura, és ez most is így volt. Sokkal izgalmasabb az öreg Healey őr (Michael J. Harney), aki még mindig szenved az Oroszországból importált feleségével, és hiába próbál terápiás foglalkozást tartani a raboknak. (Egy kis időre visszatért az első évad rettegett őre, Pornstache is, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is, csak kicsit kegyetlenkedhetett.)
Mindenképpen az Orange Is the New Black nagy erénye, hogy sorozatoktól szokatlan sorsokat és szereplőket ábrázol. Az is jó, hogy mindenféle, nőket érintő problémákat ábrázolnak benne, és azt is elhiszem, hogy már-már forradalmi, hogy sok-sok leszbikus szerepel benne, akik kendőzetlenül egymásra mozdulnak, és még ugye ott van a transznemű fodrász, Sofia, azaz az elején említett Laverne Cox is.
Crazy Eyes táncol
Azt viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azért voltak hiányosságai is az új évadnak. Például Cox a Time-címlap után gyakorlatilag csak pillanatokra tűnt fel, mintha csak egy dísz lenne. Volt továbbá néhány kevésbé kidolgozott cselekmény is, a befejezés is ilyen volt, és Piper háttérbe szorítása sem volt a legjobb megoldás, pedig még egy olyan karakter is megjelent, aki olyan volt, mint az első évadban ő, de sajnos ebből sem lettek visszakacsintós, párhuzamos jelenetek. (Ő volt Soso, a japán lány, akinek érdekesen indult a története, viszont unalomba fulladt, hiába tőle jött az éhségsztrájk ötlete.)
A kisebb zavarok, hibák ellenére persze nagyon jó sorozat az OITNB, de talán akkor még jobb lesz, ha a már biztos harmadik évadban ugyanolyan arányban jelenik meg Piper és a közösség élete is. Mert lehet, hogy egyfajta társadalmi küldetést teljesít, de ez mégiscsak egy sorozat, amiben fontosabb az, hogy mi történik, mint az, hogy mondjuk olyan színészek játszanak benne, akik amúgy máshol nem kapnak munkát.
Igazából csak azt kívánom, ne járjunk úgy, mint a Weeds harmadik évadjával, amikor a pompás első két évad után kezdtek feltűnni a hanyatlás jelei, és aztán még hosszú, szomorú évek következtek, mire a végére értünk. Az Orange-ben azért egyelőre nem fenyeget ez a veszély, de pont olyan fázisban tart, hogy a következő évadban dől el, igazán fontos és kiemelkedő sorozat-e, vagy csak a mostani évek jelentős produkciója.
Kereső
Olvasóim
