Kevin Spacey a szemünk láttára elégített ki orálisan egy nőt, túladagoltuk a megviselt arcú brit nyomozókat, szadistán erőszakos leszámolásokat élveztünk, női börtönben szórakoztunk és a kisvárosi hivatalnoklét új arcát is megismertük. Tíz idén kezdődött sorozat, amely nem ment a magyar tévében, de hiba lett volna kihagyni. Az ünnepi időszakban lesz idő bepótolni.
My Mad Fat Diary
Ha egy sorozatban folyamatosan szólnak a kilencvenes évek jobb slágerei, akkor nagy baj már nem lehet, de korántsem csak emiatt jó az 1996 Angliájában játszódó My Mad Fat Diary. Főhőse, a tizenhatéves Rae nem egyszerűen kövér lány, hanem kb. háromszor akkora, mint Bridget Jones, mentális problémái pedig termetével egyenesen arányosak. Amikor megismerjük, épp egy elmeotthonból szabadul négyhónapos kényszerpihenő után.
De nem csak a túlsúly és a lelki megingások határozzák meg Rae-t, aki elsősorban tinédzser, és így korának megfelelő kihívásokkal is szembesül: hogyan barátkozzon; mit kezdjen a legjobb barátnőjével, aki egyben riválisa is; hogyan pasizzon be; milyen az első drogozás stb. Az már inkább speciális probléma, hogy az anyja egy illegális bevándorlóval szűrte össze a levet.
A remek casting központjában Sharon Rooneyt láthatjuk, aki erőlködés nélkül hiteles minden jelenetben, Rae pedig aztán kap hideget-meleget, és mivel tényleg egy napló elevenedik meg előttünk, cuki kis animációk is színesítik kalandjait.
House of Cards
Végtelenül profi és nagyszabású a Netflix 100 millió dolláros sorozata, a House of Cards (itt néztük egyhuzamban végig), a főszereplő Kevin Spaceynek piszkosul jól áll a washingtoni politika színpadias világa, még őt is gyakran lejátssza a sorozatbeli feleségét alakító, a férjéhez hasonlóan opportunista és kíméletlen Robin Wright, ráadásul az első két részt David Fincher rendezte.
A House of Cards kegyetlen és szatirikus, nem csattanókra épül, hiszen egyszerre tették elérhetővé az összes részt, inkább folyamatos benne a feszültség, és jól működik, ahogy Spacey a néző felé beszél. Egyértelmű a helye az idei legjobb újoncok között, de három dolog igazán emlékezetes benne: az egyik, hogy Spacey orálisan kielégít benne egy nőt, a másik az az epizód, amiben Frank nem Washingtonban ármánykodik, hanem a régi egyetemi társaival bandázik, a harmadik pedig Corey Stoll alakítása a rosszéletű, tragikus sorsú Peter Russo szerepében.
Az pedig kifejezetten vicces volt, hogy Selmeczi Gabriella épp úgy osztogatta a süteményt, mint Robin Wright, illetve az is, hogy a feltűnő termékelhelyezésekre reagálva azt is leírták a sorozattal kapcsolatban, hogy house of product placement.
Utopia
A Channel 4 újonca (itt írtunk róla korábban) január legjobbja volt és azóta is az év egyik leghatásosabb és legeredetibb sorozata. Egy rejtélyes képregényért zajlik benne a hajsza, ami a természetesen ártatlan, és kezdetben mit sem sejtő főhősöket egyre nagyobb bajba sodorja. Ők, miközben saját maguk és egymás különcségeivel küzdenek, és romantikusan komikusan csetlenek-botlanak, egy titokzatos társasággal néznek szembe, amely génmanipulációban és tömegpusztító vírusokban utazik.
Viharos hat részt hozott az első szezon, bomba karakterekkel, rengeteg sárga színnel, Stanley Kubrickot idéző beállításokkal, képregényes megoldásokkal, és néha már szadistán erőszakos leszámolásokkal, váratlan halálokkal. Továbbá Cristobal Tapia De Veer zenéjét sem lehet elfelejteni.
Orphan Black
Az Orphan Black úgy indul, hogy egy rosszfiú elől menekülő nő egy pályaudvaron végignézi, hogy egy rá teljes mértékben hasonlító nő egy vonat elé ugrik. A folytatásban csak bonyolódik a helyzet, kiderül, hogy Sarah nem hallucinált a hasonlóságról, sőt vannak még páran, akik ugyanúgy néznek ki, mint ő.
Egy klónos sorozat gondolata nem hoz különösebb izgalomba, de az amúgy kanadai (és Amerikában a BBC Americán futó) Orphan Black már eleve nyert azzal, hogy Tatiana Maslany a főszereplője. Sorban jönnek az új karakterek, akik mind önmaga változatai, és élmény nézni, ahogy egyik pillanatban még tiptop háziasszony, a következőben őrült ukrán gyilkos, aztán pedig leszbikus tudós, és így tovább.
Persze itt is kibontakozik egy titkos összeesküvés a háttérben, de a vészjósló hangulat, és a különböző, de valójában ugyanolyan karakterek, illetve az egy-két jól eltalált mellékszereplő sorsa (én bírtam Sarah meleg féltestvére szerepében Jorsan Gavarist) elviszi a produkciót a hátán, még úgyis, hogy a végén már nem annyira pörgetett.
Orange Is the New Black
Tatiana Maslany mellett Taylor Schilling volt a legcsodálatosabb női főszereplő az idén, pedig az Orange Is the New Black (erre írtunk róla bővebben) témája azért elég rizikós, egy női börtönben játszódik, és amennyire béna lett a végére a Weeds, a showrunner Jenji Kohannal szemben inkább bizalmatlan voltam.
A fiatalkori botlása miatt fegyházba került Piper beilleszkedését és boldogulását követjük nyomon, akinek megjelenik volt szeretője, aki bajba sodorta és történetesen nő (Laura Prepon), illetve képben van a férje is, akit Jason Biggs játszik.
Az átlagosnál részletesebben mutatott női szexjelenetek, a feszült helyzetek és a finom humor ritkán látható görcsmentes egyensúlya, és Piper bomba alakítása mellett az is nagy pozitívum az OITNB-ben, hogy a rabtársak sem kétdimenziós figurák, van köztük keresztény crackfüggő, orosz konyhafőnök és őrült tekintetű nagydarab, továbbá az egyik börtönőr Nick Sobotka a Wire-ből, az egyik epizódot pedig Jodie Foster rendezte.
Rectify
Antihősökkel teli a padlás, de vannak olyanok, akik mindig meggyőzőek és frissek tudnak maradni. Egyértelműen ilyen volt idén Walter White, és egyértelműen ilyen volt Daniel Holden (Aden Young) is, a Rectify húsz, halálsoron eltöltött év után szabadon engedett főhőse is.
Száz százalékig sosem derül ki, hogy valóban megerőszakolta és megölte-e egykori gimnazista barátnőjét vagy sem, és Daniel arcáról sem könnyű olvasni, de nem is az ártatlansága kérdése körül forog a Rectify. Sokkal fontosabb, hogy a tinédzser évei végén börtönben került Daniel hogyan tanulja újra az életet, és hogy a környezet hogyan reagál a visszatérésére. Csendes, álomszerű és nagyon eredeti sorozat a Rectify, nem is tudok hasonlót mondani a a jelenlegi felhozatalból. Itt írtunk hosszabban róla.
Banshee
Alan Ball sorozataként reklámozták a Banshee-t (listánkról az egyetlen sorozat, amit itthon is mutattak, itt írtunk róla korábban), de hiba lenne a Sírhant művekhez hasonlítani, főleg, hogy nem Ball az ötletgazdája, ő csupán exeutive producer. Persze az is igaz, ha kivonjuk a True Bloodból a vámpírokat, akkor majdnem ott vagyunk, mint a Banshee esetében: sok a szex, az erőszak és az akció.
Főhősünk tizenöt év után szabadul a börtönből, és megérkezik a fiktív pennsylvaniai kisvárosba, Banshee-be, hogy egy régi balhé után követelje a jussát, és a szerelemre is igénye van. Nevét nem tudjuk, de mivel olyan alak, aki keresi a bajt, és a baj is keresi őt, az első rész végére egy elfajult kocsmai balhét követően már ő Hood sheriff, a város új igazságosztója.
Nincsenek meglepetések a Banshee-ben, Hood minden részben elintézi az aktuális rosszfiúkat, akik vagy a várost fenyegetik vagy a sötét múltból kerülnek elő, közben pedig hajtja régi nőjét is, aki egyben egykori tettestársa is, de ma már inkább családanya, mint alvilági tolvaj.
Egyszerű történetet és hiperrealista erőszakot kínál a Banshee, és azt, hogy nem akarja mindenáron elkerülni a kliséket, inkább élvezettel használja azokat.
The Wrong Mans
Megkapó és titokzatos, drámai és vicces a Wrong Mans, és a címben elrejtett utalás miatt sokan azt is leírták, hogy ez egy hitchcocki szitkom. Ez persze mindegy, ahogy a részekben elrejtett számos popkulturális utalás is csak a hab a tortán, a lényeg a két főszereplő, a neurotikus hivatalnok Sam és a dagadt takarító Phil kapcsolata, akik akarva-akaratlanul kerülnek egy nemzetközi kémeket, kínai és orosz maffiát, és zavarosban halászó rendőröket mozgató história kellős közepébe. Sam ódzkodik az egésztől, Phil viszont élete lehetőségeként tekint a kalandra, erre épül a kettejük közti dinamika is, viszonyukat pedig képtelen helyzetekben, őrült párbeszédekben, vagy épp udvarias társalgás keretében bármikor képesek megvitatni.
Üdítő sorozat a Wrong Mans, a sötét thriller és a brit komédia találkozása, amiben a reménytelen kisvárosi hivatalnoklét is új formában jelenik meg. Erre írtunk róla részletesebben.
Broadchurch
Volt idén egy pillanat, amikor teljesen megcsömörlöttem a brit bűnűgyi drámáktól, pedig ezek minőségére általában nem lehet panasz: kiváló színészi játék és képi megvalósítás jellemzi őket. Tavasszal mégis eluntam a sok vérfagyasztó bűnt és megviselt arcú nyomozót, de egy kivétel azért akadt.
Ez volt a Broadchurch, ami három dolognak köszönheti kitüntetett szerepét: annak, hogy traumatizált detektívpárosát David Tennant és Olivia Colman játszotta; annak, hogy Dorset világörökségi szikláinál forgott a sorozat; és annak, a gyászt feldolgozó kisváros közössége (a fura öreg nénitől kezdve a helyi újságírón keresztül a papig) egészen Twin Peaks-i hangulatot árasztott magából. Ja igen, a zene itt is fontos, Ólafur Arnalds munkája. (A Broadchurch-ről és a tavasz két másik komor sorozatáról erre írtunk).
Masters of Sex
Egyértelműen az év egyik legjobb sorozata a Masters of Sex, nem is először írunk róla. A történet az emberek szexuális életét kutató William Mastersről és Virginia Johnsonról szól, akik előbb egy bordélyházban, később már kórházban kutatták, hogyan gondolkoztak az emberek a szexről, és élték meg azt az ötvenes évek Amerikájában. Épp ezért nem kerülhette el a sorozat, hogy a Mad Menhez hasonlítsák, ám annál sokkal kevésbé színpadias, és egyáltalán nem hedonista.
Nagyon jól eltalálták a sorozatban a fő szál és a melléktörténetek arányát, utóbbiakban feltűnő, hogy pont annyi ideig tartanak, ameddig kell, nem vacakolnak a lezárással és a fordulatokkal, és így minden szereplő és sztori érdekes marad. Martin Sheen szánalmasan antipatikus, de nagyon jól csinálja, Lizzy Caplan imádnivaló, Beau Bridgesnek elég kemény gondjai adódnak, Alison Janey megjelenése a szezon közepén pedig remek döntés volt.
Masters és Johnson szexualitást kutató forradalmi tanulmánya mellett szóba kerülnek a vallás és a gyerekvállalás problémái, a méhnyakrák és az elektrosokkal gyógyított homoszexualitás, és így tovább, aztán még ott van a karakterek közti, nem mellesleg a két főszereplő közti dráma is.
A sorozat igaz történeten alapul, úgyhogy nem igazán titok, hogyan alakul Masters és Johnson sorsa, a Masters of Sex mégse válik egy percre sem unalmassá.
Kereső
Olvasóim
