A QR-kódos sírkövek, intelligens Google-szemüvegek, illetve a mindent behálózó internet és a folytonos információáramlás korában megvalósult a korábbi science fictionök világa. A barátaink gyerekeit már az anyjuk hasában megismerjük, ha pedig távozunk az élők sorából, digitális nyomaink örökre megmaradnak.
Az angol Black Mirror című minisorozatban elképzelt jövő nagyon közel lehet már: a beültetett chipekben tárolt, bármikor előidézhető emlékek, az élményparki látványossággá alakított büntetésvégrehajtás, vagy a kizárólag pénzzel kirekeszthető reklámok nem festenek túl vidám képet. A televíziós iparág minden szegmensét előszeretettel bíráló humorista, Charlie Brooker sorozata idén már a második évadjával jelentkezett, ugyanolyan rémisztő maradt, jövője továbbra is kiábrándító és feszült. Az utolsó rész épp most ért véget, úgyhogy vigyázat, némi spoilerbe bele lehet futni a folytatásban.
A szezononként három részes Black Mirror nem szokványos minisorozat, mindegyik epizódban más a történet és mások a szereplők, hasonlóan a Roald Dahl-féle Meghökkentő mesék tévéváltozatához, vagy az évadonként változó American Horror Storyhoz. Ami közös a részekben, az ugyebár a nem túl távoli jövő, a könnyen vezethető emberek, a cybervilág kegyetlen fejlettsége, és a részeket záró szarkasztikus csattanó. Az ötletgazda Brooker úgy írta az elején, hogy ha azt mondjuk, hogy a modern technika egy drog, akkor a sorozata a lehetséges mellékhatásokról szól (azt már csak mi tesszük hozzá, hogy az elvonási tünetekről is). A címben szereplő fekete tükör pedig nem más, mint az életünk szerves részét képező laptop-, telefon-, és tévéképernyők sokasága.
Rory Kinnear a tavalyi szezonnyitóban, a meggyötört miniszterelnök szerepében
A tavalyi első évad első részében még akár napjainkban is játszódhatna a sztori: egy miniszterelnököt arra akarnak rávenni, hogy élő adásban közösüljön egy disznóval, különben megölik a királyi család egyik tagját. Miközben vívódnak a tisztviselők, a tévé pedig tisztességből hallgat az eseményekről, az interneten már rég ott van minden, és az is a képernyő elé ül, aki undorodik az egész felhajtástól, hát még az aktus megtekintésétől.
A második, már sokkal elrugaszkodottabb, orwelli díszletek között zajló részben csak a szép, izmos emberek számára terem babér, de többségüknek így is az a sorsuk, hogy egész nap egy teremben bicikliznek. Ezzel keresik a pénzt, amit aztán csupa képernyő lakócellájukban arra is költhetnek, hogy elkerüljék a folyamatosan áradó reklámokat. A kitörést, mi más, mint a szórakoztatóipar jelenti, de aki sikerrel jár, az a maradék egyéniségét is elveszti, avagy méginkább lelki nyomorék lesz.
A harmadik rész talán a legismertebb az első évadból, hiszen Robert Downey Jr. cége vásárolta meg a megfilmesítési jogait. A The Entire History of You-ban az emberek egy fül mögé ültetett chippel mindent rögzítenek, ami körülöttük történik, minden egyes emléket tárolhatnak vagy bármikor felidézhetnek, a mindenhol elérhető képernyőkön pedig élvezettel turkálnak egymás agyában.
Mit csinálunk, ha valami botrányosat vagy megalázót látunk? Követjük a többséget és a rendszer részévé válunk, vagy hűek maradunk önmagunkhoz, de örök magányra ítéltetünk? Az lenne a jobb, ha minden emlékünket megőriznénk, vagy ha kitörölnénk, amire nem szívesen emlékezünk? Egyszerű kérdéseket tesz fel a Black Mirror, és épp azért érezhetjük át könnyen a karakterek problémáit, mert a technikai fejlődés tényleg lépésnyire van a sorozatban ábrázolt valóságtól.
Az eredetileg dráma és komédia keverékeként emlegetett Black Mirror első évadjában inkább az előbbi érvényesül, de a csattanókban kiteljesedő és a közösségi média eltúlzott ábrázolásában megjelenő szarkazmus tesz róla, hogy ne vegyük a sorozatot véresen komolyan, és hogy a komor alternatív jövő lefestése mellett a tömegmédia harsány kritikájaként is értelmezzük az epizódokat.
Jason Flemyng a második évad záróepizódjában
Ehhez képest a második szezonnyitó sokkal érzékenyebb és lágyabb hangot ütött meg, klasszikus sci-fi, vagy mondhatni, asimovi erényet csillogtatott. A Be Right Back című részben a gyász feldolgozásának lehetséges jövőjét látjuk: mi lenne, ha egy alkalmazás segítségével az interneten elejtett megannyi morzsából félig-meddig életben tarthatnánk a halottakat? És mi lenne, ha még ennél is többre lennénk képesek? Az évad aztán még zavarbaejtőbb folytatást vesz, a második részben a börtönbüntetés egy módját látjuk, amelyben újra és újra elkapják a már elítélt bűnözőt, és mindezt az aktív résztevő, lelkesen fényképező, csordaként irányítható közönség kíséretében.
Ezek után a harmadik rész már piskóta, ebben azt követjük nyomon, ahogy egy kitalált, animált karakter, egy Waldo nevű mackó (az epizód címe: The Waldo Moment) lép politikai pályára, előbb csak heccből, de a rajongó tömeg hatására egyre komolyabb tényező válik belőle. A történetből kiderül, hogy hogyan küzd meg a váratlanul megnőtt felelősséggel és hatalommal a figura mögött álló csapat, és hogy miként hat az emberekre egy csúnyán beszélő mackó. (Ha úgy vesszük, akár a Ted párdarabja is lehet ez a rész, még primitív humor és politikiai inkorrektség is van benne.)
A Black Mirror és a Cold Openen nemrég bemutatott Utopia között sok hasonlóság van. Amellett persze, hogy mindkettő a Channel 4-on fut, mindkettő egy alternatív jövőben játszódik, és ugyanolyan izgalmas, provokatív és túlzó, no meg egy sor remek brit színész szerepel benne. Ugyanakkor bár mindkettő a fantázia szüleménye, a Black Mirror nem képregényszerű, hanem reális, és a történet izgalmain túl valós, kézzel fogható problémákkal szembesíti a nézőt.
Kereső
Olvasóim
