Augusztus elején véget ért a Killing harmadik évadja. Volt-e értelme folytatni a sorozatot a tökéletes egységet alkotó első két évad után, és van-e értelme egy lehetséges negyedik évadnak? Spoileresen folytatjuk!
Az első évad egy olyan cliffhangerrel ért véget, ami kis híján hazavágott mindent, amit addig a sorozat felépített. Nem is alapvetően maga a cliffhanger volt a baj, hanem egyrészről a trehány kivitelezés, másrészről annyi szándékos félrevezetést és lehetséges gyilkost mutattak be, és közben az érzelmekkel sem fukarkodtak, hogy egyszerűen kijárt volna a nézőnek a megoldás.
A második évad aztán olyan fináléval zárult, amit azóta is emlegetnek. Bár az első évadban megismert feszes és precíz szerkezet némileg meglazult az új részekre, de végre kiderült, hogy ki ölte meg Rosie Larsent, a legutolsó percek az archív felvételekkel pedig katartikus élményt nyújtottak. Mind hiába, hiszen az első évad sokakban csalódást keltő lezárásának eredményeképp a folytatást már kevesebben nézték és a kritikusok hozsannázása is elmaradt, és végül hivatalosan is befejezték a sorozatot.
Hosszabb szünet után a Killing mégis kapott egy új esélyt (ennek menetéről és bővebben az egész sorozatról itt írtunk), és augusztus elején már véget is ért a tizenkét részes harmadik évad.
Egy olyan sorozat, mint a Killing, amiben sok az elterelő manőver, az elképzelhető tettes és egy csomó különböző motiváció feszül egymásnak, csak akkor működik, ha minden nagyon a helyén van és minden kiszámíthatatlan. Az első évadban ez kiválóan működött, én személy szerint ezért nem bántam annyira a cliffhanger körüli mizériát sem, de a folytatásban már jelentkeztek repedések, mert ugyanazt a felépítést használták, és nem volt meg az újdonság ereje sem.
A harmadik évadban aztán azt próbálták ki, hogy letértek az eredeti verzió útjáról (persze a Forbrydelsent addig sem a lehető legszigorúbban követték), és egy első évadban lezárt üggyel jelentkeztek, a stratégia viszont nem változott. Már megint elénk dobtak egy csomó csalit és gyanúsnak látszó figurát, de mivel már harmadik évadja nézzük ezt a trükköt, nem nagyon tudott lekötni például Pastor Mike esete, akiről kilométerekről látszott, hogy nem őt keresik igazából.
Korábban azért könnyebb volt ezt megoldani, hiszen sokkal több teret kaptak a mellékszálak karakterei (akikből amúgy sokkal több volt), itt főleg a politikai vonalra és a Larsen család gyászára gondolok, a második évad indiánjai kevésbé voltak hangsúlyosak.
Persze, a mostani évadban benne volt Peter Sarsgaard, aki Ray Sewardot játszotta, azt a fickót, aki Linden korábban többször emlegetett nyomozásának megoldásaként került a halálsorra. Először azt hittem, hogy Sarsgaard klasszikus jutalomjátékot nyom majd, de aztán meguntam, hogy annyi a szerepe, hogy részenként pár percben leosztja a rabtársait meg az őröket. Később már emberi arcot faragtak neki, és mire az akasztófa elé ért, már szimpatizálhattunk is vele, mert kiderült, tévesen ítélték el. A tizedik rész végén az akasztás pillanatait nehéz szavakkal leírni, szégyenkezve viszont ide kell írnom, hogy addigra már eléggé untam a sorozatot és az ő sorsa sem érdekelt különösebben.
Az évad sorozatgyilkosa az utcán kallódó és prostitúcióra is kényszerülő tinédzserek között szedte áldozatait, és ezért értelemszerűen több fiatal szereplőre is szükség volt. Lyric és Twitch sztorija sajnos totál felesleges volt, utóbbi legalább pozitív lezárást kapott, pár másodpercben láthattuk, hogy szomorú tekintettel kiszórja a drogot a műanyag tasakból. Kár érte, Max Fowler többet érdemelt volna.
A tinédzserszereplők közül Bulletnek jutott a legtöbb idő, és a másságát hamar felvállaló kislány valóban elég különleges volt. Az ő halála is az évad nagy tragédiái közé tartozik, Bex Taylor-Kausnál pedig néha azt éreztem, hogy mindenkit lejátszik maga körül, néha pedig azt, hogy még nem érett meg egy ilyen feladatra.
Ahogy haladtam előre az évadban, azt vettem észre, hogy már tényleg csak a két főszereplő miatt tartok ki a sorozat miatt, érdekel, mi történik velük, és hogy milyen dumákat adnak a szájukba. Pedig eleinte Mireille Enos és Joel Kinnaman között kevésbé szikrázott a levegő, mint korábban, nyilván a hosszúra nyúlt forgatási szünet sem tett nekik jót. Aztán csak egymásra talátak, a vége felé már az első évad szintjén jártak, a fináléban pedig az egész sorozat egyik legboldogabb pillanatát nyújtották, amikor szexszel jóllakva, egymást csipkelődve autóztak. Félreértés ne essék, nem együtt háltak, bár ez volt az az évad, amelyikben még egy félresikerült csók is történt közöttük.
Az akasztással véget ért tizedik rész után már nagyon beszűkült a lehetséges elkövetők köre. A börtönőröket hamar elvetették, Reddick nyomozóra viszont sokat gyanakodtak a kétrészes fináléban, olyannyira, hogy egyértelmű volt, ez is csak egy újabb fals nyom, és még jön egy csavar. Végül már csak Skinner hadnagy (Elias Koteas) maradt, Linden korábbi társa, régi és új szeretője, akiről megelőző karakterépítés és minden magyarázat nélkül derült ki, hogy a Killing idővonalán már az első évad előtt is szedte áldozatait. Innen várható volt, hogy Linden nem fogadja be könnyen az új információt, de arra nem számítottam, hogy a záróepizód utolsó másodperceiben egyszerűen kivégzi Skinnert.
Ezzel a lezárással többféleképp is vissza lehet térni egy lehetséges negyedik szezonban, de már ez a harmadik sem volt méltó az előzményekhez. Mireille Enos és Joel Kinnaman játéka viszont továbbra is élmény, és már megint akkorát taszajtottak rajtuk a mélybe, hogy érdekes lehet, hogyan tudnak kimászni belőle.
Kereső
Olvasóim
