Mindegyikben egy gyerek válik bűncselekmény áldozatává, mindegyikben a természet mesél, egyiktől sem lesz jobb hangulatunk, mégis mély nyomot hagynak. Három remek, nagyívű és komor hangulatú krimit hozott a tavasz, amelyekben a tettes kiléte is mellékessé válik.
Mayday
A Mayday öt egymás követő este futott márciusban a BBC-n, a szezon középpontjában egy kislány meggyilkolása és az azt követő nyomozás áll. A cím egyaránt jelenti a vészhelyzetet és a természet újjászületésenék tavaszi ünnepét, az utóbbihoz köthető ősi misztikum át is hatja az egész sorozatot, az első percei is a májusfaállítási forgatagban indulnak.
Hattie, a kislány (Leila Mimmack) eleve a mulatság királynőjeként tűnik el, de van itt faölelő kelekótya is, az erdőben pedig a maga módján mindenki a spirituális önmegvalósulást keresi. Rejtélyességével a hatalmas erdő önálló szereplőként jelenik meg, de a városka terei is hozzáadnak a hangulathoz (a sorozatot a dél-angliai Dorkingban forgatták).
A kisváros lakói közül majd' mindenki gyanúsan viselkedik. Hogy ki miért gyanús, az a családokon belül zajló drámákból bomlik ki szép lassan, de annyira hatásosan, hogy a Mayday végére nem is a gyilkos kiléte, hanem a magánéleti feszültségek feloldása lesz a legfontosabb.
Ezek az alsztorik nemcsak jobban sikerülnek, mint végül a rejtély megoldása, de bennük megjelenő humor azt is eszünkbe juttatja, hogy egy brit sorozatot nézünk, nem pedig egy sötét és borongós hangulatú skandináv darabot. Ilyen pillanatok elsősorban Malcolm (Peter Firth) és Gale (Lesley Manville) házasságához köthetők, de Everett (őt a Wire-ből és a Trónok harcából ismert Aidan Gillen játssza) kiábrándult, videójátékos karaktere, vagy Steve (Sam Spruell) otrombasága is mosolyt fakaszt.
Fionának nem volt túl sok oka a nevetésre, de az őt alakító Sophie Okonedót is meg kell még nevezni a remek színészi gárdából. És bár a szezonvégi leleplezés nem a sorozat legjobb pillanata, a Mayday ettől még erős, nyers és mély nyomot hagy.
Top of the Lake
Európában nem újdonság az a fajta rideg, borús, nyomasztó sorozat, amiben történik valami szörnyű gyilkosság, a cselekmény lassan halad előre, és rossz kedve lesz tőle az embernek. A (dán eredetiből készült) Killing többek között ezzel a hangulatával nyerte meg az amerikai közönséget.
Mivel a Top of the Lake is innen jön (mármint az amerikai Sundance-i Filmfesztivál tévécsatornájától, a Sundance Channeltől, de részben brit, ausztrál, ls új-zélandi finanszírozással), kézenfekvő a hasonlítás, pláne, hogy itt is egy kislány a bűntény áldozata.
A Killingben Rosie Larsent már halottként ismerjük meg, viszont a Top of the Lake-ben a 12 évesen megerőszakolt és teherbe ejtett Tuit (Jaqueline Joe) akkor látjuk először, amikor öngyilkos akar lenni, és azután sem veszítjük el szem elől.
További párhuzamot mutat a munkájában csak az előre utat ismerő, de magánéleti traumák miatt roppant törékeny női nyomozó figurája. Amíg azonban a Killingben ugyanolyan fontos szerepe volt a férfi társnak is, addig Elisabeth Moss karaktere, Robin magányosan keresi az igazságot. (És Mossról csak egy pillanatra jut eszünkbe, hogy ő Peggy a Mad Menből.)
Robin egy férfias világban hajt az elismerésre, de megküzd saját démonaival is (az anyja haldoklik, a városból, ahova most hazatért, pedig azért menekült el, mert megerőszakolták egy iskolai bál után), de itt Moss karaktere a nyomozás vezetőjeként és a város férfijaihoz fűződő kapcsolata miatt egyaránt központi figura. (A férfiak közül Peter Mullané a legjelentősebb szerep, ő alakítja a vidéki drogbárót, az eltűnt kislány nagyapját, aki egyszerre félelmet keltő és sajnálatra méltó, amikor húszévesként akar arcoskodni, és megrendítő, ahogy anyja emléke gyötri.)
Moss kiváló alakítást nyújt, ugyanez viszont nem mondható el Helen Huntról, aki a másik neves női szereplőként szintén erős reklámértékkel bírt. Az ő szektavezér karakteréből nem látunk túl sokat, az elején ugyan még meg tud úgy rémíteni, hogy közben vonzódni is lehet hozzá, de aztán már csak nagyjából olyan szövegei vannak, hogy “a test tudja, hogy mi kell neki”.
Mivel a nyomozás mellett a sorozat központi témája a női sorsok alakulása, a szektás szál mégsem felesleges, és ha már benne volt, akkor talán jobban is ki lehetett volna bontani az elkóborolt női lelkek sztoriját. Ettől függetlenül az arányokkal nagyon jól bánt az Oscar-díjas Jane Campion (Zongoralecke), aki új-zélandiként szülőhazájában forgathatta a sorozatot, és a színészei mellett nyugodtan bízhatott a hegyekben és a tóban (a TOTL-et Queenstown városában és a Wakatipu-tó partjainál vették fel), hogy maguktól meséljék a történetet.
Míg a Killingben túlzás volt két teljes évadot egy ügyre rászánni, a Top of the Lake-nek az is erénye, hogy csupán hét részes a történet. A sorozat az amerikai független filmeket és hollywoodi drámákat egyaránt idézi, de ez jól áll neki, ahogy Jane Campionnak is az, hogy bő húsz év után újra a tévéképernyőre rendezett.
Hiába él szektában a nő, ha hajtja a tűz, nem rest cselekedni. via
Broadchurch
De ha a cikkben bemutatott sorozatok között verseny zajlana, egyértelműen az angol ITV műsora, a Broadchurch lenne a győztes.
Témaválasztása miatt ez sem kerülhette el a Killinggel való összehasonlítást. Erről a sorozat megálmodója, Chris Chibnall annyit mondott, hogy a Killing (vagy például A híd) abban tényleg segített, hogy a nyomasztó, karakterdrámában erős, lassan perzselő krimik előtt szélesebbre tárta a kapukat, de rá például a munka során sokkal jobban hatott a Murder One vagy a Twin Peaks.
Chibnall személyében az is érdekes, hogy több Doctor Who-epizódot jegyez, a Broadchurch férfi főszereplője pedig az a David Tennant, akit a kultikus doktor tizedik reinkarnációjaként ismert. Az meg már csak a ráadás, hogy a női főszereplő Olivia Colmannek is volt már korábban jelenése a Doctor Who-ban.
A Broadchurchben egy tizenegy éves fiú gyilkosát üldözik a nyomozók (őket játssza Tennant és Colman), de ahogy a Maydaynél is, a mindössze kilenc részes sorozat végére már nem is az elkövető kiléte a fontos. A Dorset világörökségi szikláinál forgatott történetben a rendőrség munkája mellett a gyász kerül előtérbe, az, ahogy egy család és egy kis közösség feldolgoz egy tragédiát, illetve ahogyan a nyomozás híreire reagál (például ha valakire a pedofília gyanúja vetül).
Emellett a városka kétes figuráinak drámái részeken átívelve bontakoznak ki, de a megrendült vagy éppen gyanús alakokon és a fordulatokon túl is bír még mit kínálni a Broadchurch. Az egyik szál például a sajtó szerepével foglalkozik, ahogyan egy kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismer, hogyan kezel a helyi lap egy ehhez hasonló eseményt, illetve mihez kezd az országos média a hírrel. Egy másik szálban pedig az egyház jelenik meg, illetve az, hogy mit kezd egy pap egy ilyen szituációval, ha amúgy alig járnak a prédikációira.
Ha van egy csipetnyi humor a Broadchurchben, azt a nyomozók környékén kell keresni, de nyilván nekik is megvan a maguk baja. Hardy (Tennant) szívbeteg és egy régebbi kudarccal végződött nyomozás nyomasztó emlékével harcol, és épp a Millernek (Colman) ígért pozíciót érkezett betölteni, aki szülési szabadságáról visszatérve nem lelkesedik az új helyzetért, és az sem tesz jót neki, hogy közeli ismerőse az áldozat családjának.
Tennant és Colman hitelesek a szerepekben, de utóbbi az igazán lenyűgöző, és a Top of the Lake-ben hiába nagyon erős Elisabeth Moss, ezt a szintet ő sem éri el.
A Broadchurch zenéje csak tovább árnyalja a hangulatot, az izlandi Ólafur Arnalds szerezte.
Az egyik legjobb újonc idén tehát a Broadchurch, fináléja pedig egy egészen tökéletes epizód lenne, ha a legvége nem lenne oly módon szentimentális, hogy a Gyűrűk urát (a filmet) jutassa eszünkbe.
Az utolsó rész eredeti sugárzása azonban még tartogatott meglepetést, a stáblista alatt jelentették be, hogy a netre kiraktak egy epilógust, amely egyben a második évad felvezetését is jelenti. Hogy abban mi lesz, azt egyelőre nem tudni, Tennant és Colman sem írt még alá, de legalább a készítők már leszögezték, hogy nem áll szándékukban egy hasonló jellegű történettel visszatérni. Reméljük is, mert túl jó volt ez az évad ahhoz, hogy ebben a formájában megismételjék.
Kereső
Olvasóim
