Tegnap véget ért a Homeland második szezonja, és ahogy a finálé, úgy az egész évad megosztotta a közönséget. Mi azt gondoljuk, hogy a sorozat nem hozta az első évad színvonvalát, a készítők nem tudták eldönteni, hogy az olcsó fordulatok és a szappanoperák világába vagy a feszültebb, intelligensebb megoldások felé kormányozzanak. Carrie karakteréhez viszont továbbra is hozzátartozik a jazz, de ennek igazából nincs túl sok jelentősége.
A sorozat főcíme viszont nem változott, és ezt feltétlenül a Homeland érdemei közé soroljuk. A jazzes intro gyakorlatilag az egyik főszereplő, Carrie álma, amelyben Amerika terrorellenes háborújának képeit láthatjuk, a néphez szóló elnökökkel, helikopteres akcióval és a WTC-tornyok ledőlésével. Közben be-bevágva régi jazz-zenészek is megjelennek, és a kicsi Carrie is (az első képen), ahogy trombitáján gyakorol. Sokak szerint ez egy nagy kuszaság, szerintünk a zenével együtt elég jól eltalálták a ködös, rejtélyes hangulatot, ami szükségszerű egy jó titkosügynökös sorozathoz. Az epizódokban ugyanakkor hiába akartak a zenének ezen túl is értelmet adni, a jazz puszta aláfestés maradt.
Sean Callery a sorozat DNS-ét sűrítette a főcímbe, legalábbis erről beszél ebben a videóban
Pedig az elején mintha nagyobb jelentősége lett volna. Rögtön a legelső részben láthattuk, hogy Carrie lakását jazzposzterek díszitik és amikor kissé kikészülve szexelni akar, akkor is egy jazzkoncerten keres alkalmi partner, és a zenészeket figyelve a nagybőgős ujjainak mozgásából levezeti, hogy Brody is hasonlóan jelzett a terroristáknak az élő tévés adásban.
(Ez a poszt nem a Homeland cselekményéről szól, de aki még nem látta az idei szezon tizedik részét, az ne olvasson tovább, mert spoiler következik!)
A továbbiakban viszont egyre kevesebb szerepet kapott a jazz, és ez ki is merült abban, hogy Carrie jazzt hallgat otthon vagy amikor mondjuk Brodyra vár. Igaz, egy párbeszédben elhangzott, hogy amíg Saul John Coltrane játékát szereti, addig Carrie kedvence Thelonius Monk, akit történetesen szintén mentális problémákkal kezeltek. Tehát mindenki érti: a bipoláris Carrie azért hallgat olyan jazzt, amilyet, mert így is jelezni akarják a nézőnek, hogy a fejében nincs rendben valami. Ehhez viszont nem feltétlenül van szükség a zenére, a jelenetek nem emiatt maradnak emlékezetesek. Bár akkor pont jobb formáját hozta, mégsem emlékszik senki arra, hogy Carrie Miles Davis-t hallgatott, amikor elkapta Abu Nazir.
Akit idegesít a jazz, azt a Homeland összes vonatkozó zenei részlete is idegesíteni fogja, akire viszont hatással van az ilyen zene, az valóban kap némi pluszt a sorozat atmoszférájához. Azt viszont túlzás lenne állítani, hogy a sorozat úgy lüktet mint a jazz - ezzel a dumával például elég merész az idei szezon ballépéseit palástolni. Nincs baj amúgy a jazz-zel, de ebből az évadból tényleg az utolsó dolog, ami eszünkbe jutott. (Ezen az oldalon részekre bontva listázták a zenei felhozatalt.)
A Vulture mindenesetre szeretné, ha a sorozat még jazzesebb lenne, jelentsen bármit is ez, és Marianne Solivan énekesnő és néhány jazzhallgató diák segítségével egy teljesen új főcímdalt képzeltek el.
Kereső
Olvasóim
